Szerző: STUMPF ANDRÁS
2024.05.28.
„A jövő elkezdődött” – a 2002-es kampány fideszes szlogenje abból a fajtából való, amely mindig, minden körülmények között igaz. Azaz: nem sokat jelent. (Akkor például az elkezdődő jövő a Fidesz szándékaival ellentétesen gyorsan a szocialisták hatalomátvételét jelentette.) Most azonban, 22 évvel később a mondatnak mintha mégiscsak lenne értelme. Június 9-én kiderül ugyanis, hogy a 2010 óta folyamatos jelen folytatódik-e a belátható idők végezetéig, vagy az elmúlt hónapokban történt példátlan közéleti mozgás tényleg valami új kezdetét jelzi-e.
Ezért fontos tehát a másfél hét múlva esedékes voksolás. Bár az erdemény, bármi legyen is majd, az óriásplakátok harsány üzeneteivel ellentétben nem fog véget vetni a szomszédunkat dúló háborúnak, s a platóskocsiról elmondott beszédekkel ellentétben a kormányt és propagandistáit sem fogja hosszú szabadságra küldeni, mégis: sokkal fontosabb választás ez, mint az eddigi európai parlamenti választások voltak.
A Fidesz kampánystratégiáját azonban láthatólag egy szokásos, „unalmas” EP-választásra írták. Teljesen érthető módon egyébként. Mert mi is volt a helyzet fél évvel ezelőtt? Nos, a biztos pártválasztók között messze a legnagyobb volt, 43 százalékon állt a Fidesz, s ugyan akkor már hónapok óta nőtt a róla lemorzsolódók száma, az ellenzéki pártok ebből semmit sem tudtak profitálni: a választásra jogosultak harmada volt a bizonytalanok táborában a Republikon Intézet akkori kutatása szerint. Márpedig ha a választók egyharmadának nincs pártja, ők pedig valószínűleg otthon fognak maradni, az EP-választás a biztos szavazók mobilizálásán múlik majd – ez volt a logikus elemzői konszenzus akkortájt. Az EP-választásokon amúgy is jóval alacsonyabb a részvétel (2004 óta eddig 29 és 43 százalék között volt, míg az országgyűlési választásokon azóta is mindig 60 felett, inkább a 70-hez közel) a tétel tehát duplán is igaznak látszott: a Fidesznek elég megszólítania, feltüzelnie és felkeresnie saját elkötelezett szavazóit, s fényes győzelmet arat.
Amitől tehát a jelenlegi fideszes kampányüzenetek a valóságtól talán minden korábbinál elrugaszkodottabbnak hatnak, az nem azért van, mert a Karmelitában „elgurult a gyógyszer”, vagy mert Rogán Antal propagandaminiszter perverz kéjt élne át minden alkalommal, amikor hazudhat. A „Tolsztoj-hadművelet”, azaz a választást háború és béke kérdésére egyszerűsítő – azzá hazudó – stratégia sokkal inkább a kiinduló politikai helyzetre adott, jól átgondolt válasz. Annak felismeréséből következik, hogy mivel ezúttal a bizonytalanok nem számítanak, csak a saját tábort kell lázba hozni – rájuk kell ijeszteni, hogy elhiggyék, élet-halál kérdése ez az EP-választás. S minthogy az ő ingerküszöbük elég magasan van a korábbi kampányoknak „hála”, ezért a józan észnek most végképp nem kell lapot osztani.
Hogy valóban ezt látjuk, az ezúttal még véletlenül sem ködszurkálás: maga a miniszterelnök számolt be erről a stratégiáról. Mert olykor-olykor bizony megesik, hogy a „technokrata” Orbán Viktor elkottyintja „szakmája” fortélyait: ez történt abban a 17 évvel ezelőtti Echo TV-s szereplésében is, amelyet Magyar Péter mostani országjárása során rendre levetít hallgatóságának, s amelyen Orbán arról beszél, hogyan kell az ellenfelet úgy beállítani, mintha az a legalapvetőbb, fizikai biztonságot fenyegetné – s ha ez sikerül, akkor kormányzati teljesítmény híján is jön a politikai siker. Most éppen ezt a kísérletet látjuk: a kormánypárt nem is egyszerűen csak a háború és a béke közötti választásként igyekszik beállítani a voksolást, de propagandistái egyenesen atomháborúval riogatják népüket – a kormánylap Mandiner címlapján Nógrádi György aggódik emiatt, a megafonos Apáti Bence pedig videóban modellezi, hogyan pusztítaná el egy orosz atombomba Budapest egészét. Hogy ezt elkerüljük, arra persze egyetlen megoldás van: Orbán Viktor győzelme – hirdetik óriásplakáton és minden csatornán. Robert Ficót épp csak meglőtték, azt sem lehetett tudni, túléli-e, már azt harsogta a gépezet, hogy Európában a baloldal fényes nappal lövi le a békepárti politikusokat. A nyilvánvaló részlethazugságokon túl (a szlovák miniszterelnök merénylője cseppet sem baloldali) a keretezés egésze is hazug. Ahogy Csáky Pál elég pontosan megfogalmazta múlt heti podcastadásunkban: a magyar kormány „nem békepárti, hanem kapitulációpárti” – a világ- és atomháború valószínűségének tényszerű alapjáról és okairól pedig ajánljuk Gyarmati Istvánnal készült interjúnkat. Ha nem csupán az információs atombunkerben tartott híveknek beszélne most a Fidesz, ha nem csupán az azonosulás megerősítésére és a mobilizációra játszana, biztosan nem lenne elég ez a szint...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.