Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.04.07.
Mindig találok megerősítéseket is, gondolatokat, melyeket ösztönösen már értelmeztem, sokszor más kifejezésekkel, de tartalmilag azonos pontokat találok benne. Ezek nagyon jók nekem mindig, visszaigazolásként élem meg. És persze mindig kapok ezekből új szempontokat is, melyek mentén újra és újra átgondolhatom a munkám fókuszait.
Persze nem lehet mindent egy az egyben értelmezni, ez egy amerikai pszichológiaprofesszor műve, nyilván az ottani példák nem a mienkkel azonos társadalmi közegben születtek. Más az iskolarendszerhez való viszony, az értékelési rendszer, az életstratégiák is más motivációkkal terveződnek. És nem a társadalmi leszakadásra fókuszál a könyv.
Szóval, ez a szempont egyben egy szűrő is, de a viszonyulásokat érdemes átgondolni, még akkor is, ha azt vallom, hogy a társadalmi leszakadásnak megvan mindenhol a sajátos nemzeti jellege. Vagyis, nem nagyon hiszek az átvehető mintákban, mert minden ország saját magának, a saját társadalmi-politikai közegében alakítja ki a problémákat, épp ezért azt gondolom, mindenkinek ehhez igazodva kell megkeresnie a megoldásokat is.
Nem jelenti ez azt, hogy nincsenek egyetemes problémák, a szegénység, a gyerekszegénység is az, de azok összetettségét mindenhol a saját közeg alakítja, formálja. Ezért gondolkodom saját megoldásokban. Ötletnek, gondolat indítónak persze tökéletesek a külföldi példák is, de más társadalmi közegben beágyazódva fejlődtek. Mint ahogy a probléma is.
És persze vannak kétkedéseim is. A szerző ír például a könyvben pedagógusokról is, akik képesek voltak erre a szemléletváltásra, majd erre rá tudták venni a tanítványaikat is, és a nehéz nagyvárosi kerületekben élő, legnehezebben kezelhető, a sokadik iskolából is eltanácsolt gyerekek csodás teljesítményekre lettek képesek, lekörözve az elitiskolák tanulóit is. Nos, ezen a ponton azt gondoltam, leteszem a könyvet, mert komolytalannak tartottam… Magunkra vetítve ugyanis elképzelhetetlennek tartom, hogy a társadalmi leszakadásban élő gyerekek tanulási motivációja egy csapásra megváltozzon, csak, mert egy pedagógus hisz bennük.
Ha ennyi lenne, már rég megoldódott volna, hiszen annyi remek pedagógus van, aki hisz a tanítványaiban. Én is hiszek bennük, de közben pontosan tudom, hogy az iskola önmagában nem elég, a legprofibb pedagógus sem tud olyan hatással lenni, ami osztályszinten hoz változásokat. Túl sok leamortizáló tényező van még a történetben… Lehet persze, hogy ott valami szerencsés csillagállás volt, de a társadalmi leszakadásban élő gyerekek iskolai motiválatlansága mögött egy sor olyan probléma van, amivel számolni kell. Pont ezt tanultam meg ebben a munkában. Hogy nem elég az iskola a változásokhoz. Nélkülözhetetlen, de nem elég.
Bár nálunk az iskolarendszerrel jelenleg visszafele megyünk, lehet, hogy ott előre megy minden, de azért nem hallani a hírekben arról, hogy az amerikai iskolák megoldották volna a társadalmi leszakadás gondját.
Na, de nézzük inkább, mit tudok beépíteni ebből a könyvből. Két dolgot mindenképp. A készségek megtanulhatóságának hangsúlyozását és a közösségben gondolkodást. Ezt nagyon fontosnak tartom a vezetői munkámban is, és a terepen is. Hogy mindenki fejleszthető, és hatékony munka közösségben végezhető.
A fejlesztő munkát végző csapatban erre visszacsatolásokat is kapok, huszonöt év távlatából tényleg csodálom sok kollégám fejlődését, ahogy képessé váltak a saját területükön felelősen és kreatívan dolgozni, és a csapatszellemet is tartani.
A társadalmi vállalkozásban dolgozó kollégáinknál kicsit más a helyzet. Az egyéni fejlődéssel sok eredményünk van már, főleg a kézművességben látványos ez, még azoknál is, akik egyébként nem maradtak meg nálunk…főleg a másik terület, a közösségben való gondolkodás hiánya miatt. Mert itt ezzel tudunk a legnehezebben megbirkózni. Az ok pedig az, hogy a településen a lesszakadás problémahalmaza szétzúzta a közösségi gondolkodást, a másik elismerését, megbecsülését.
Az egyéni túlélési stratégiák, az állandó frusztráció, az egészségtelen hierarchizálódás, amiben a pénz az egyetlen erőfitogtató értékmérő, leamortizálták a társas kapcsolatokat. Pillanatnyivá vált minden, a “most” erre is rányomta a bélyegét. Nem számít, hogy családon belül, vagy nagycsaládon belül, szomszéddal, a közösség bármely tagjával van konfliktus, az indulati fok óriási, és nem tűri sem a múltban történtekre építést, sem a jövővel tervezést.
Számtalanszor megtapasztaljuk ezt a nagyobb közösségben is, mégha a közösségi foglalkozásaink és a mikroközösségekkel végzett munkánk eredményei látszanak is. Mert változik a kommunikáció, elsímulnak a korábbi ellentétek, könnyebb a konfliktusok kezelése, már meg tudjuk beszélni együtt is a gondokat. Jönnek tőlük ötletek, mit lehetne másképp, persze ezeket mozgatjuk és menedzseljük is.
De mégis, a hétvégék, az ünnepek, mikor nem vagyunk jelen, mindig hoznak történéseket, melyek meglepnek minket. Ilyenkor úgy érzi az ember, sosem lesz vége, még akkor is, ha ismerjük a családok konfliktuskezeléseit, a mintázatokat. Mert az egy dolog, hogy mi látjuk már, hogy ugyanazon stratégiák mentén működnek, ők nem tudnak ezen változtatni. A közösség is ott van persze, vannak már, akik “beszélnek velük” ilyenkor, ami persze jó, mert próbálják más mederbe terelni a történéseket.
Jó lenne ezeket a “beszélő” személyeket kulcsemberekké tenni. Mert ők értik már a közösség erejét, a holnapban gondolkodást, a gyerekek iránt érzett felelősséget is. Ám abban a pillanatban, mikor valakit pozícionálnánk, mások, akik úgy gondolják, alkalmatlan, mindig betámadnak, és rágalmakkal aláássák az elindulást is. Mi meg nem odadobni, hanem védeni akarjuk ezeket az embereket.
Ezen kell dolgoznunk még, sokat. Mert a készségeik fejlesztők. A tudáshiányok bepótolhatók. Nagyon tudok hinni bennünk. És tudom azt is, hogy mindez összefügg a közösségben gondolkodás képességének fejlesztésével is. Csak ebben túl sok trauma van.
De a közös élmények és eredmények megalapozzák ennek a sikerét is. Biztosan tudom. Csak dolgozni kell rajta.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.