Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.04.12.
Sokat veszítünk az ő generációjának halálával. Olyan történelmi időket éltek meg, olyan megtapasztalásokkal, és olyan életműveket alkottak, melyeknek az üzenetét újra és újra hangsúlyoznunk kell, mert ezek segítenek túlélni, továbblépni, és az értékteremtés mentén dolgozni tovább. Sokkal, de sokkal fontosabb, hogy ezekre figyeljünk, mint a percemberek napi hatalomért folytatott harcára, mert azokban már nem látható más, csak a szembehelyezkedés, a másik fél ellehetetlenítése, a mindenáron való felülkerekedés. És ebben már nincsenek tisztességes eszközök, mert egy tisztességtelen világban ezek nem szükségesek a harchoz.
Azt hiszem egyébként, hogy e miatt veszített el sokunkat (engem is) a politika, olyan reménytelennek érzem, hogy a szakmaiság újra meg tud jelenni ebben az egészben. És lassan nemcsak a szakmaiság elvesztését élem meg veszteségként, hanem azoknak az emberi értékeknek az eltűnését is, melyeknek meghatározónak kellene lennie a “köz”-ért végzett munkában. Valahogy úgy érzem, mintha a Ferge Zsuzsa kaliberű szakemberek elvesztésével temetnénk ezeket az értékeket is, folyamatosan. Mintha valahogy ők lettek volna ezeknek az őrzői, szimbólumai. Vagy csak az a helyzet, hogy nem látni az utánpótlást? Lenyomja a “korszellem”?
Tudom, a generáció-kutatással foglalkozó előadásokból, hogy valami nem jobb, nem rosszabb, csak más… De mégis eluralkodik rajtam a veszteségérzet, bárhogy próbálok küzdeni ellene. Persze lehet, csak a felgyorsulás hozza mindezt. Mert nincs idő arra sem, hogy végiggondoljunk valamit, iszonyú gyorsan alakul át az információs közeg, a média, és ehhez rendelni egy rendszerszintű gondolkodást, úgy érzem, szinte lehetetlen. Elvesznek a fő hangsúlyok, melyeket a történelmi tapasztalatokból okulva tartani kellene.
Pedig a társadalmi leszakadás kérdésköréhez a rendszerszintű gondolkodás hozzácsatolása nélkülözhetetlen. Pontosan ezt szerettem volna megmutatni az előadásban, mennyire meghatározó az emberek életstratégiájának kialakulásában a rendszer felelőssége.
Mert az a tudás- és készségrendszer, ami gyerekkortól alakul, fejlődik velünk, az először a családban, később az óvodában, iskolában kaphat beépülő hatásokat, no meg persze még sok más helyről, a közösségből, a médiából, stb, vagyis abból a társadalmi közegből, ahol az egyén él. Ez így szép is és jó is, feltételezi, hogy a család a megalapozó ebben, és más hatásokkal szépen lehet egy fejlődési ívet húzni. Elméletben.
De a gyakorlat más. Mert vannak problémák. Amelyek, amíg nem tömegesednek, félre lehet nézni, lehet nem törődni vele, akár generációkon át. Lehet bűnbakot keresni, hibáztatni, kibújni a felelősség alól. De amikor már felhalmozódik a probléma, túl sok családot, esetleg térségeket érint, és már önjáróan kapcsolódnak hozzá olyan negatív tünetek, melyek már azokra is hatnak, akik egyébként nem érintettek a leszakadásban, akkor már kellene vele foglalkozni. Annak a rendszernek, melynek az élet megszervezése a feladata, a kockázatok csökkentése, egy társadalom élhetőségének biztosítása.
De nálunk ez nem történt meg… maradt a szőnyeg alá söprés, a probléma elhallgatása, aztán jött egy projektekkel teli uniós pályázati finanszírozású szakasz, a maga indikátorkényszereivel, ami ma is tart. Ennek a legfontosabb jellemzője az önreflektivitást nélkülöző sikerkommunikáció, amit átsző a korrupció és a társadalmi hatékonyságmérés teljes hiánya. A probléma meg mindeközben nő tovább, új elemekkel gazdagodik, még inkább elhajolva attól az úttól, amire azt mondhatnánk: kivezet a mélyszegénységből.
Hatott rá a korrupció, ami leért egészen a szegregátumok szintjéig, “lepapírozott” jövedelemhez juttatva azokat, akik közel ültek a tűzhöz. És ezzel ki is alakult a “tűzhöz közel kerülés” képessége. Az ezzel rendelkező pedig pontosan tudja, kit kell “szolgálni” ahhoz, hogy csurranjon-cseppenjen valami, lehetőleg több, mindig több.
A csúsztatást, a kiskapukat könnyű lett megtalálni. Így aztán átértékelődött a siker, a sikerességet megteremtő emberek pozícióba kerülése, a rang, a pénz már nem a szakmailag képzett emberekhez kötődött. Nem a tudáshoz. Itt elveszítettük a felzárkóztatás szakmaiságát. Aztán bejött a képbe az egyház is, összeforrva az állammal, egy új “értékmérőt” behozva, a vallásosságot. És ha még morzsáiban jelen is volt valahol a tudás szükségessége, azt felváltotta a vallásosság, ami ebben a rendszerben magától értetődően egyenlő lett a szakmaisággal a szociális munkában.
Sorolhatnék még más elemeket, a nem létező átláthatóságot, a már említett társadalmi hatékonyságmérés hiányát, a folyamatosan hibáztató, gyűlöletkeltő kommunikációt, a döntéshozói szint tévedhetetlenséget hangsúlyozó viszonyulását, vagy az általam csak “BM-es attitűdnek” nevezett megoldási keretrendszer fő jellemzőjét.
Közben itt vannak az esetek, melyek nem látszanak az íróasztalok mögül, az elméletben kidolgozott, “sikerre ítélt” programokban. A döntéshozói szinten nem látszik a szegénység, nem is szereti senki látni. Zavaró. Hát úgy kell tenni, mintha nem lenne.
Oda nem látszanak pl. az ilyen történetek: Nemrég egy észak-magyarországi kis falu egyetlen boltjában jártam. Ez egy “haldokló” bolt, ahol a kenyeret előző nap kell megrendelni, mert csak annyit hoznak, amennyire megrendelés van. Idős asszony áll előttem a sorban, kezében a nylonzacskóban felszeletelt kenyér, előző nap rendelte. Az eladó kérdezi, holnapra, vagy holnaputánra írja fel a következőt? Az asszony gondolkodik, ujjait lassan végigvezeti a kenyérszeleteken, számol. Kétszer számolja át, majd mondja: “holnaputánra kérek másikat”. Mást nem vett. Csak a kenyeret. Nem tudom, hányan esznek belőle, mi lesz még mellé, de nem volt mindegy, hogy 12, vagy 14 szelet kerül haza. Beosztva, étkezésenként.
Valamikor néprajzból tanultam, mi az a “csócsálás”. Amikor nem volt még pépesítési lehetőség, se bébiétel, és a pici gyereknek “előrágták” az ételt a felnőttek, többnyire az anyák. Nos, nemrég láttam ilyet. A mozdulat mind az anya, mind a gyerek részéről természetes és begyakorlott volt. Tudom, sokan nőttek fel ebben és így, száz éve, meg még régebben. De nem tudtam a fertőzési kockázatokra nem gondolni… és arra, hogy nem ez a normális, 2024-ben, Európában.
A történetek naponta sorjáznak előttünk a terepen. És minél tovább figyelem és értelmezem ezt az egészet, annál inkább látom a rendszerszintű felelősséget. Az emberek pedig sodródnak, magukra hagyva…egyre lejjebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.