Szerző: MARKÓ BÉLA
2024.03.17.
Meglepően gazdag volt a tavalyi Petőfi-év. Én legalábbis úgy éreztem, hogy az elmúlt évtizedek ilyen-olyan fanyalgásai után ismét a legnagyobbnak vagy legnagyobbaknak kijáró reflektorfénybe került a költő. Nem a forradalmár, hanem a költő. Egyfajta igazságtételként visszavette Petőfit az irodalomtörténet a történetírástól. Több folyóirat is különszámot jelentetett meg az évfordulóra, sok kötetnyi verset dedikáltak neki mai magyar poéták, idősek meg fiatalok, és fontos tanulmányok irányították a szakma figyelmét az életmű sokszínűségére, árnyékban maradt vagy árnyékba került remekeire.
Nem tudom, mennyire lesz tartós ez a visszavétel, de szükség volt rá. A borongós szerelmi dalok vagy a lelkesítő hazafias költemények mellett ugyanis az idők folyamán egyre inkább háttérbe szorult a sokoldalú poeta doctus. Igen, ne tessék csodálkozni, nagyon is tudós költőnek tartom ezt a tragikus véget ért fiatalembert, és el kellene felejteni a lúdtoll helyett a papírt is karddal teleíró költő imázsát, akit már-már a magyar költészet Rózsa Sándoraként idéznek sokan. Annyira így van ez, hogy alig egy éve nálunk is Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön fellázadt a Facebook népe, mert a városvezetés olyan Petőfi-szobortervet fogadott el, amely vézna ifjút ábrázol, hatalmas lúdtollal a kezében, nem pedig egy kigyúrt vitézt. Kell hát a visszavétel. Vagy fogalmazzak pontosabban most március idusán: emeljük föl a költőt, de ne taszítsuk le a piedesztálról a szabadságharcost! Különös tehetségünk van ugyanis nekünk, magyaroknak fekete-fehérben láttatni a múltat. Aki költő, legyen költő egészen, aki forradalmár, legyen forradalmár reggeltől estig. Holott Petőfi Sándor költői nagysága elválaszthatatlan társadalmi jövőképétől. Költőként volt forradalmár, és forradalmárként volt költő. A mi kultúránkban ez természetes lehetne, Batsányi Jánostól Ady Endréig, de nekem úgy tűnik, hogy mégsem az. Szabadulni szeretnénk mindenféle politikai belemagyarázástól, és ezért próbáljuk a két státuszt szétválasztani. De nem lehet. Ilyen volt az a kor. És ilyen volt nemcsak Petőfi költészete, hanem a sokkal „szelídebbnek” tartott Arany Jánosé is. Hogy a mi korunk milyen, az később fog kiderülni.
Egy biztos: Petőfi költészetét tényleg meg kell tisztítani az előítéletektől, de akármilyen furcsa, ez szükségképpen társadalmi programjának újrafelfedezését is jelenti. Legutóbb akkor tapasztaltam ezt, amikor marosvásárhelyi barátom, Kocsis Francisko – erdélyi név, kiváló román költő és műfordító – nemrég lefordította Az apostolt, és román kiadója meg a kritikusok is revelációként fogadták. Bevallom, nemcsak a valóban kitűnő román fordítást olvastam el ebből az alkalomból, hanem újraolvastam magyarul is, hiszen utoljára valamikor ifjúkoromban vettem kézbe, és akkor nem érintett meg különösebben. Talán azért sem, mert egy kommunista diktatúrában a szocialista vagy anarchista forradalom eszméje nem igazán ragadja meg egy kamasz képzeletét. Nos, most viszont, több mint fél évszázad múlva megfogott Petőfi dühe. Nem főhősének magányos lázadása, nem is a meglehetősen naiv társadalomkritika, hanem Az apostol huszonéves szerzőjének az életpéldája. Hogy kereste a kiutat. Hogy volt víziója. Hogy bele akart szólni. És hogy bele is szólt. Azt hiszem, Petőfi továbbra is feladat számunkra. Ha ráleltünk a költőre – immár sokadjára természetesen –, ne felejtsük el a forradalmárt, és szokás szerint ne is skatulyázzuk be. Ugyanis az az érzésem, hogy a tavalyi Petőfi-redivivus nem volt véletlen, és nem választható el attól a „zsákutcás” politikai programtól, amely ma talán leginkább Magyarországra jellemző, de kisebb-nagyobb mértékben jelen van az egész térségben. Hívei szeretik konzervatív ideológiának nevezni, de valójában egy sosem volt euroszkeptikus rendszer különös restaurációjáról van szó, rongyrázással és einstandolással dúsítva...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.