Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.03.22.
Ami miatt én a pályán vagyok, az annak a vágya, ami az első pillanattól fontos volt nekem, mikor beléptem a tanterembe: a gyermekközpontúság, készségfejlesztés, a holisztikus szemlélet és esélyteremtés pedagógiai alapelveinek teljesítése.
Nos, ezek folyamatosan kikerültek a fókuszokból, nem érzem már ezt a rendszert gyermekközpontúnak, fontosabb helyette egy tekintélyelvű, kényszeresen nemzeti hangsúlyú valami, amiből teljesen kiveszett a gyerekek egyéni problémakezelése. Nincs szó szabad gondolkodásra nevelésről sem, a kétkedés képességének fejlesztéséről, a másként gondolkodás támogatásáról sem. Az ismeretátadás a lényeg, a lexikális tudás, és azok a készségek, melyek az életben való boldoguláshoz nélkülözhetetlenek, pl. a szociális készségek, nem kerülnek elő. Az esélyteremtés lehetősége pedig végleg belevész a társadalom kasztosodását támogató oktatási rendszerbe.
Nem tudtam korábban sem elfogadni az oktatási szegregáció állami segédlettel történő támogatását, sokáig harcoltam az egyházi iskolák szegregáló hatása ellen. Mert nem tudtam és ma sem tudom összeegyeztetni a Biblia üzenetével, hogy épp azokat a gyerekeket rekesztik ki az iskoláikból (tisztelet a kevés kivételnek), akikről szólna az üzenet. A szegényekről, esélytelenekről, a halmozottan hátrányos helyzetűekről. De a harcom hiábavaló volt, alulmaradtam, és csak én sérültem, ők pedig fölényesen sértegettek, az állami védelem biztonságában. Én meg maradtam a “bajkeverő” szerepben, aki nem érti a keresztény szellemiséget. (Mondjuk ezt azóta sem sikerült megértenem, továbbra is ellentmondásosnak és méltatlannak találom.) Az erkölcsi győzelem tudom, hogy az enyém, de azt is, hogy ezzel semmire se megyek. A helyzet nem változott, a gyerekek, akikért harcoltam, maradtak a szegregált állami iskolákban.
Azért azt nem hittem, hogy lesz még lejjebb. Hogy az oktatás tovább fog asszisztálni a társadalom további kettészakadásához. De nem így történt, ez a folyamat tovább fokozódott. A köznevelési rendszer átformálása tovább folytatódik ebben az irányban.
Az egyházi iskolarendszer mellett elindult az alapítványi egyetemek iskola-átvételi folyamata, ami szintén nem az esélykiegyenlítésről, hanem sokkal inkább az elitképzésről szól.
A Matthias Corvinus Collegium képviseletében nyilatkozók pedig belebegtetik, hogy a “ a gyógy- és fejlesztő pedagógiának, szakszolgálatoknak nincs értelmük, zsákutca és sokba kerül az adófizetőknek – „jószülőséggel”, keményebb tanulással kellene megoldani a problémákat, diszlexiát, diszkalkuliát stb.” Nem tekinthetünk erre úgy, mint egy szokásos figyelemelterelő lufira, mert bizonyára ez is része a tervnek, valahol ez megalapozódott, és egyáltalán nem lehetetlen, hogy ez a vélekedés lesz a “tudományos” alapja az átszervezésnek.
És miközben a valóságban, a gyerekekkel dolgozó szakértők megállapítják, hogy vészesen nő az SNI, az ADHD gyerekek száma, a rendszer ideológiájához igazodókban felmerül, hogy nem szükséges velük szakértőknek foglalkozni. A módszertan is egyszerű az új rendszer megálmodói szerint, pl. a “bejáratott ősi ügyek” mentén kell a megoldásokat megkeresni.
Az ember ekkora blődségektől megrémül, és nem érti, hova tűnt a szakmaiság.
De már jön is a következő sokkoló hír, miszerint a szegregációhoz igazítják a tanárképzést is. Átszerveződik, átintézményesül, a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen képződnek majd az elitet oktató tanárok, és a felzárkóztató tanárok képzését majd az egyházi egyetemek végzik.
Mondjuk, itt kicsit zavar lehet majd, hiszen az egyházi iskoláknak nem profilja a felzárkóztató képzés, bár pár hely van, ahol szegregált iskolát vettek át, de azért azt megnézném, ahogy ezekből módszertant, vagy gyakorlóiskolát csinálnak… Bár a szakmaiság a szociális ágazatban, gyermekvédelemben átvett intézményeknél is “magától értetődő” volt, mintha a vallásosság egyenlő lenne a szaktudással. És ez a vonal szerintem csak erősödni fog a jövőben.
Különben a tanárképzésben eddig sem volt eléggé fókuszban a hátrányos helyzetű gyermekek oktatása, az a bizonyos szociális nézőpont, amiről mindig beszélek, nem hangsúlyos terület a felsőoktatásban. És úgy tűnik, az új rendben ez nem is lesz lényeges. Eszembe is jutott ma, hogy vajon mi lesz a szociális ágazatban dolgozók képzésével? Vajon ez hogy illeszkedik a koncepcióhoz?
Valamikor, nem olyan régen, volt arra valamilyen uniós pályázat, hogy a felzárkóztatásban sikeresen dolgozó iskolákat gyakorlóiskolai hálózattá fejlesszék, emlékszem, minket is bevontak…aztán egyszer csak eltűnt minden. Hónapokkal, vagy talán egy évvel később hívott fel valaki, hogy igaz-e, hogy mi is részese voltunk ennek a projektnek? Amikor igennel válaszoltam, az illető nagyon örült, és kérdezte, van-e bármi anyagunk a képzésről, mert minden eltűnt. Gondolom, a fenntartást kellett volna igazolni, hiszen az uniós támogatásoknál van fenntartási időszak is, de itt valami elcsúszott, hiszen a program meg sem valósult. Az elszámolás valószínűleg igen, csak a projekt nem. Na, de ezeken az ember már nem csodálkozik. Lassan megszokjuk ezeket is. Mint mindent.
Ez a megszokás pedig elveszi a jövőt. Kasztosodik a társadalom és ehhez igazodik az oktatási rendszerünk. Gyerekek tömegei számára zárja be a kitörés lehetőségét a körvonalazódó új rend. Na, de nem is kell kitörni senkinek. Tudja mindenki, hol a helye. Épp úgy, mint régen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.