L. RITÓK NÓRA: DUPLÁN NEHÉZ KIHÍVÁSOK

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.03.29.

Én is, mint szerintem sokan, nagy érdeklődéssel figyelem Steigervald Krisztián podcastjeit, amiben nagyon érzékletesen magyarázza el a generációk közötti viszonyulásbeli különbségeket. Több dolog is eszembe jutott már, ahogy hallgattam, többek között az is, mekkora felelőssége van a médiának abban, hogy ráirányítja a figyelmet olyan dolgokra, ami a mindennapokban jelen van az életünkben, folyamatos kihívást jelent, sok esetben frusztrációt okoz, és bele sem gondolunk a miértjeibe.

Ez a terület is hiánypótló volt a közbeszédben, tanulunk belőle, jobban értjük magunkat és a körülöttünk levőket is. Persze ehhez kell egy ilyen szakember is, mint Steigervald Krisztián, no meg egy olyan műsor, mint a Friderikusz podcast, ami kellő látogatottsága révén képes bevinni a témát vele a köztudatba, és menedzselni tovább.

Szóval lehetne így is működtetni a médiát, ennek értelme lenne, tudásbővítő funkcióval, ami sokat tehetne azért, hogy jobb legyen az emberek mentális állapota. Ettől azonban messze vagyunk, nem ez a cél, és ezért az eszköz sem ez. Nem magyarázó, közérthető, és az embereket a világ és önmaguk megértéséhez segítő előadásokat kell előtérbe helyezni, hanem a sok pénzért felépített, manipulatív, gyűlöletkeltő, a gondosan kiásott árkokat tovább mélyítő tartalmakat. És ez nem generációs meg nem értés most részemről.

Itt gondolkodtam el egy másik vonalon, már nem a politikai közbeszédre, hanem a saját munkámra vonatkoztatva. Azon, hogy mennyire nehéz a terepi munka, mert nemcsak a társadalmi leszakadás nehezíti a közös nyelv megtalálását, hanem a generációs különbségek is. Eddig ez ebben a formában nem jutott eszembe.

Arról már írtam korábban is, mennyire jelen van a paternalista kommunikáció a leszakadókkal végzett munkában, mindenki részéről, aki foglalkozik velük, és arról is, milyen keserves felismerés volt a részemről, hogy ők is ebben tudnak csak működni. Hogy az önálló tervezésekhez és döntésekhez elegendő tudással nem bírók nem tudnak élni a lehetőségekkel, hiába kapják meg. Ezt csak azok hiszik, akik messze vannak a szegregátumok világától, és nem látják azoknak a mindennapjait, a konfliktusait, életstratégiáit, és egy, ebben a társadalmi csoportban értelmezhetetlen demokráciaképet hangoztatnak.

A helyzet pedig az, hogy ehhez, vagyis, hogy a részvételi demokráciával élni tudjanak, világlátás, tudás, döntési képesség kell, amihez nem a nyomorúság által táplált én-központúság, a pillanatnyi előny, hanem a tervezés, előrelátás képessége is szükségeltetik. Ha ez nem így lenne, nem lennének a végletekig manipulálhatók a szavazások idején, mert máskor nem igazán foglalkozik velük a politika.

Ehhez pedig fejlesztés kell, hiszen két generáció óta sem az intézményrendszer, sem a család nem adott nekik annyit, amiből másképp lehetne dönteni, élni. Ismétlik a kört, a nyomorúság, a generációs szegénység körét.

Na, és itt jön be a generációs problémakör. Mert közben rájuk is hat ez az egész, itt is megtalálhatók a kategóriákba sorolható generációk. A veteránok már nem igazán, ebben a társadalmi csoportban sok ok miatt alacsonyabb az átlagéletkor. De itt vannak a Baby boomerek, akik 1946 és 1964 között születtek, az X generáció, akik 1965–1980-ig születettek, az Y, akik 1980 és 1999 között születettek, és a Z generáció is, akik 2000 és 2010 között születtek, és persze az Alfa is, akik 2010 után jöttek világra .

Nyilván közöttük is megvannak a generációs ellentétek, mert pl. a 21.századi szegénységben is ott van a digitális tér, amiben élnek, amibe a Baby boomerek jellemzően már nem csatornázódnak be, de a többiek igen. Ugyanazok a gondolkodásbeli különbségek domborodnak ki itt is, mint a társadalom bármely rétegében…csak itt még szociális problémákkal is terhelve.

Hogy világosabb legyen, írok egy példát. Miközben ezerrel küzdünk a szülők generációjának pénzügyi tudatosságért, a kevéske jövedelem beosztásának rendszerét szeretnénk kialakítani, hogy ne adósodjanak el a végtelenségig, közben, még ha meg is próbálják, elvéreznek a gyerekeik követelésein, mert ők meg akarnak felelni a kortárs csoport által elvárt értékrendnek. És nekik létszükséglet lesz a drága mobiltelefon. Nekik igen. Őket nem érdekli a pénzbeosztás, csak az, hogy az osztályban a másiknak van, hát nekik is kell. És kitapossák a szülőből. A szülők meg a nélkülözés generációs terhet hozták magukkal, aminek hatására mindent meg akarnak adni a gyerekeiknek, amiben ők hiányt szenvedtek. Persze nekik ez nem a mobiltelefont jelentette, hanem az érzést, hogy nem lehet az övéké valami, hiába vágyakoznak rá. Csak nekik lehet egy tábla csoki, vagy egy ruhanemű kielégítetlen vágya volt meg, rosszabb helyzetben levőknél meg mondjuk az ebéd, a vacsora elmaradása miatti éhség.

Szóval, valahogy ezzel is kezdeni kellene valamit. Mert ez mindenben ott van. A generációkutató említi a KMK-t, a közveszélyes munkakerülést, ami az illetőt egész életében elkísérő bélyeg volt. Mert a szocializmusban mindenkinek dolgoznia kellett. Ma senkinek sincs köze ahhoz, hogy kinek, miből van jövedelme, dolgozik-e vagy sem. Ha van olyan vagyona, aminek birtoklásából önmagában megél, földje, albérletbe kiadott ingatlanjai, kamatozó bankbetétjei, munka nélkül is megél. De ő ezekhez valamilyen módon hozzájutott. Van miből nem dolgoznia.

De akinek ez nincs meg, annak a megélhetéséhez a pénzt elő kell teremteni. Ha pedig az illető boldogulását szeretnénk támogatni, előremutató elmozdulást elérni, akkor csak munkára kell, hogy ösztönözzük. De közben a generációs üzenete neki az: mi közöd van hozzá, hogy dolgozom-e vagy sem. És innen egy lépés az is, hogy ahhoz meg pláne nincs közünk, hogy az a pénz, amihez hozzájut, legális munkavállalásból van-e vagy a feketezónából. Így, ha a generációs szegénységben élő Z generáció életstratégiáját szeretnénk a kiszámíthatóbb, legális munkavállaláson alapuló, sőt, inklúziót támogató irányba terelni, duplán nehéz. És azt még nem is említettem, hogy mondjuk adófizető állampolgárrá szeretnénk tenni az illetőt, hiszen ennek az egésznek van egy ilyen vonatkozása is.

Aztán ott van az is, hogy mi magunk, fejlesztők, melyik generációhoz tartozunk. Tudjuk-e, akarjuk-e kezelni a generációs feszültségeket, tudunk-e úgy fejlesztő segítségnyújtást végezni, hogy még erre is figyeljünk. Van-e tudásunk, vannak-e eszközeink ehhez?

Nos, azt gondolom, a nagy nemzeti múltbarévedés helyett efféle képzéseket kellene rendszerszinten bevezetni a szakemberképzésben. Mert a világ változásaihoz alkalmazkodnunk kellene az élet, a munka minden területén. Még a társadalmi felzárkóztatásban is.

ITT OLVASHATÓ