Szerző: CSÁKVÁRI GÉZA
2024.02.29.
Wim Wenders egy japán filmdrámával került újra az Oscar-díj közelébe, miután a Tökéletes napok bekerült a kategória végső öt jelöltje közé. A német rendező a Zürichi Nemzetközi Filmfesztiválon adott exkluzív interjút a Népszavának.
Felemelő érzés lehet két nagyon különböző produkcióval, az Anselm Kiefer festőművészről szóló dokumentumfilmmel, valamint a Tökéletes napok című japán nyelvű mozival részt venni a cannes-i fesztiválon, majd az azt követő fesztivál- és díjszezonban. Szerencsésnek érzi magát?
Zavarban vagyok, nem fogok tudni erre igennel válaszolni. Ahogy öregszem, néha már eljutok a palack aljáig, amely azt szimbolizálja, amire képes vagyok. Néha azt gondolom, hogy ez a helyzet átok. De aztán megint csak öröm. Kanadában, a torontói fesztiválon öröm volt, mert az egyik filmet a fesztivál elején vetítették, a másikat meg a végén, és a kapcsolódó események különbözőek voltak. Az első héten az agyam rá tudott állni az egyik filmre, a másodikra pedig a következő héten. Itt, Zürichben úgymond egymás után van a két film, az elmém most mindkettővel egyszerre van elfoglalva, és ez egy kicsit megterhelő.
Egyáltalán, hogyan született meg ez a két film, szinte egyidőben?
Az Anselmen 2019-ben kezdtem el dolgozni. Csaknem három évig tartott a forgatás, szakaszokban, és ha jól emlékszem, hétszer ültünk össze. Mindenkinek azt mondtam: amíg ezt nem fejeztem be, addig nem fogok bele másba. Aztán 2022 karácsonyán jött egy megkeresés Tokióból, hogy elkészült tizenöt kis építészeti remekmű. Ez egy olyan projekt volt, ami még soha nem történt meg korábban a világon: hatalmas építészek építettek vécéket. Ez egy nyílt meghívás volt. Azt mondták, az is rendben van, ha nem tetszik, semmi kötelezettséggel nem jár, ha nem kezdek vele semmit, de akkor legalább élveztem Tokiót. Mondtam, szó sem lehet róla, éppen filmet vágok. Aztán Maxine Goedicke vágó azt mondta: két éve nem volt szabadságon, utazzak el Tokióba tíz napra, addig ő elmegy biciklizni. Szóval, elmentem megnézni a toaletteket.
Ez pedig felülírt mindent?
Bizony. A vécék gyönyörűek voltak. Templomi illemhelyek, mindegyik más miatt csodálatos. A japán kultúra legszebb dolgainak megtestesülése volt mind: a vendégszereteté, a részletek és az anyagok iránti érzéké, és hogy jól érezzük magunkat egy olyan helyen, amely igazán különleges és privát, ha az embernek történetesen a vécében van dolga. Szóval szerettem ezeket a vécéket, de rájöttem, erről a témáról sosem tudnék filmet készíteni. És nem is szeretnék időnként építészekről szóló kisfilmek sorozatát csinálni, mert ez egyszerűen nem az én világom. Ez épp a covid-lezárások feloldása után történt, és lenyűgöző volt látni, ahogy a japánok visszafoglalták a várost, de legfőképpen a parkokat, amelyekre tisztelettel vigyáznak. Németországban a kormány hagyott mindent lepusztulni. Berlinben a lakásomtól nem messze volt egy kis park. Megsemmisült, sivatag és holdbéli táj lett belőle, és ahelyett, hogy rendbe hoznák, egyszerűen csak elkerítették. Tehát azt mondtam a meghívóimnak: szeretném elmesélni azt a történetet, amely magában foglalja ezeket a parkokat és ezt a természetet Tokió városában, és megmutatná a szellemet, a közjó szellemét, amelyet az imént olyan gyönyörűen megéltem. A közjó sokat jelent számomra. Sajnálatos és fájdalmas, hogy az én hazámban a közjó a járvány áldozatává vált. Már senki sem törődik a közjóval, mindenki csak magáért van – és ez már az európai társadalom betegsége. Szóval mondtam, tudnék egy filmet csinálni, amelyben ezek a vécék a háttérben megjelennek, ha volna egy karakterem és egy történetem.
A tökéletes napok középpontjában végül egy vécépucoló, Hirayama áll. Az őt alakító Kôji Yakusho kapta a legjobb színész díját Cannes-ban.
Rettentően örültem a sikerének. Amikor visszahívják egy film stábját, akkor már biztosan tudjuk, hogy kapunk valamiilyen díjat. A japánok szuper izgatottak voltak. Mindenkinek mondtam, hogy egyetlen elismerést tudok elképzelni: Kôji lesz a legjobb színész, mert ő a film lelke, senki és semmi más nem jöhet szóba. És mivel ez volt az első díjak egyike, mindenki úgy nézett rám, mint valami prófétára. Ezután már nyugodtan tudtuk nézni a show-t. Aztán persze volt egy party, ahol megünnepeltünk mindent...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.