Szerző: MILLEI ILONA
2024.02.03.
Január elején már 20 kórház jelentett be leállást, most újabb tucatnyi intézmény jelezte, hogy nem tud ellátni bizonyos betegeket. Hova vezet, hogy egyre több kórházban áll le mind több ellátás?
Azt, hogy vezet-e ez bárhová, nem tudom. Azt tudom, hogy az érdekelteknek le kéne ülniük egy bezárt házikóba, és csak akkor jöhetnének ki, ha már összeállítottak egy akciótervet, amit minden érdekelt elfogad, és hajlandó részt venni a végrehajtásban. Az, hogy igazán senki nem foglalkozik olyan szinten a problémákkal, hogy azok tartósan meg legyenek oldva, nem vezet sehová.
Legfeljebb betegek maradnak ellátatlanul…
Na, de szólnak a betegek bármit is? Ez a néma gyereknek az anyja se érti a szavát helyzet. Se a nővérek, se az orvosok, se a kórházi villanyszerelők önmagukban nem tudják megoldani ezt a kérdést, ha a társadalom jelentős része nem szeretné, hogy megoldást nyerjen. Így nem megy.
Mit tehet a beteg egymagában?
Szól például a szomszédnak, hogy együtt menjenek tüntetni.
Takács Péter, a Belügyminisztérium egészségügyért felelős államtitkára azzal próbált az első leállási hullám idején mindenkit megnyugtatni, hogy „általában az aktív fekvőbeteg osztályok 60-65 százalékos kihasználtsággal működnek, a helyettesítésre kijelölt intézmények pedig fogadják a betegeket”…
Erre lehet akciótervet építeni. Ha elfogadom, hogy általában az ágykihasználás optimálisan 80 százalék, az az intenzív osztályon és a traumatológiai osztályon 50 százalék körüli legyen, akkor úgy kellene összevonni a kórházakat, hogy ez megvalósuljon. Az, hogy decemberben létrehozták a Közbeszerzési és Ellátási Főigazgatóságot (KEF), azt jelenti, hogy minden kórházépület üzemel. Akkor is, ha van benne ágy, akkor is, ha nincs, akkor is, ha fekszik beteg az ágyon, akkor is, ha nem. De az épület üzemel, mert azt a központ üzemelteti, költi a pénzt a kihasználatlan kapacitásra. Ennek semmi értelme nincs. Ezért mondom én azt, hogy a hozzáértőknek, az érdekelteknek meg kellene állapodniuk abban, mi a kivezető út. Mert nyilvánvalóan több lehetőség van, és azok közül azt kellene kiválasztani, amelyben az érdekeltek a leginkább megegyeznek, vagy aminek a végrehajtásában leginkább hajlandók együttműködni.
De milyen kivezetőutak közül lehet választani? Mert számomra úgy tűnik, hogy a magyar egészségügy összeomlott, a szánkból éneklik ki a sajtot, az állami egészségügy helyett pedig marad a magánellátás…
Mondok egy nagyon durva példát. Akinek volt kutyája, az tudja, hogy kétféleképpen lehet megtanítani dolgokra: az egyik a verés, a másik a jutalomfalat. Tehát valamilyen érdekeltséget kell kelteni, ami vagy büntetés, vagy ösztönző jellegű. A HBCs (Homogén betegségcsoportok) finanszírozási rendszer erre van kitalálva. Azért alkalmazzák világszerte, mert nagyon kemény érdekeltséget kelt a költséghatékonyság és mérethatékonyság iránt. Ezért használják Németországtól Ausztrálián át Amerikáig. Mi a hazánkban ezt időben bevezettük és amikor egyszer már meg akarták szüntetni, maguk a kórházigazgatók szavaztak úgy, hogy maradjon, mert ez az, ahol nekik mozgásterük van, és tudnak alkalmazkodni a változó körülményekhez. Nem is szűnt meg, de minden árnyalatú kormány segítségével sikerült lerohasztani ezt a rendszert.
Egyrészt a karbantartás elmaradásával, másrészt az ellentétes szabályoknak, mint a teljesítményvolumen-korlát (TVK, ami megszabja, hogy egy kórház egy adott egészségügyi ellátásból egy hónapban mennyit végezhet el – a szerk.) és a területi ellátás kötelezettségének beépítésével. Ezek filozófiája ellentétes a HBCs filozófiájával, ezért kioltották a HBCs keltette elvárt érdekeltséget. Mivel pedig a legerősebb hatása a költségvetési pénznek, magyarán a TVK-nak volt, ezért az összes többi hatásra a kórházak – ahogy a rendelőintézetek sem – nem figyeltek oda. A rendelőintézetek pontrendszerére ugyanaz igaz, mint a fekvőbetegek HBCs-jére...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.