Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.02.02.
Most pl. az érdekek kapcsán kezdtem el gondolkodni. Mert olyan gyakran hallani: a gyerek érdeke, a családok érdeke, a nemzet érdeke, a döntéshozók érdeke, stb.
Bár így felsorolva olyan, mintha mind egy irányba mutatna, a valóságban azonban inkább ellentmondásokat látni, és nem ideális egységességet. Vajon miért nem? Mi befolyásolja, alakítja, deformálja? Talán az, hogy az érdekek a belső és külső hatásokban formálódnak… és ez a társadalmi leszakadás szempontjából fontos kérdéseket vet fel.
A generációs szegénységben élő családok érdekeit a saját életstratégiájuk határozza meg, és ennek sok ütközési pontja van az intézményrendszerben megfogalmazódó, ott által elvárt érdekekkel, amit persze a szakpolitika/politikai érdekei határoznak meg. Miért feszül vajon ekkora ellentmondás ebben az egészben?
Meghatározható vajon az egyéni érdek “fentről”? Talán akkor működne, ha metszéspontja lenne az egyéni (családi) érdeknek és az állami érdeknek. Van persze, akiknél van. Hiszen az állam befolyásol az érdekei szerint, így erre van hatása. Érdeke megerősíteni a számára “érdemes” családokat, így az ő érdekeiket tartja szem előtt, pl. a családtámogatásokban. Így épít magának is “érdekközösséget”.
De ez metszéspont alaposan elcsúszott a társadalmi leszakadásban.
Persze jól hangzó szlogen, hogy mindenkinek érdeke a minőségi élet elérése. Ahhoz pedig dolgozni kell. Igen, ez világos. Ahhoz pedig tanulni kell, mert a kor elvárásai azt mutatják, hogy a tanulatlan, csupán a fizikai erejével bíró emberi munkaerőre egyre kevesebb szükség van. Tehát a gazdaság (a nemzet) érdeke, hogy tanult emberek legyenek a munkaerőpiacon.
Nincs tanulás, nincs szakmaszerzés, nincs megfelelő munkaerő, nincs nekik való munkahely. Nem érdekük talán? Dehogynem. Akkor mi történik?
Az egyik családban a négy gyerek közül három ösztöndíjasunk volt, mert jó képességűek, és kezdetben jól is tanultak. Mára már egyikük sem az, hárman buktak is félévkor. Pedig a szülők itt is milyen szépen megfogalmazták a tanulás fontosságát! Hogy ez érdekük, mert ettől lesz a gyerekeiknek jobb élete.
Megkezdtünk egy családi csődvédelmet, már a finisben voltunk, de végül nem ment. Hiába magyaráztuk, és úgy tűnt, el is fogadták, érdekük a folyamat végigvitele miatt, hogy mindkét szülő dolgozzon, és betartsák az egyébként a jövedelmükből betartható takarékoskodást, felmondtak, és kútba esett az egész. Úgy tűnt, nekünk érdekünk az, ami nekik nem. Elcsúszott a két érdek itt is.
Azt gondoljuk, ha helyben munkát adunk, legálisat, fizetett járulékokkal, amiben benne van a társadalombiztosítás, és még a nyugdíj lehetősége is, érdeke lesz a munkavállalás annak, aki a szürke-feketezónában szerez bizonytalan jövedelmet. Mert fontos, hogy biztonságos, tervezhető élete legyen. Nem értjük, mikor sértődötten felmond, mert ő nem bírja, hogy a munkaidővel elszámoltatják. Akárhogy próbáljuk elemezni, értelmezni, mindig oda lyukadunk ki, hogy az egyetlen mozgatóerő a pénz. Ha szebben akarok fogalmazni, a gazdasági érdek.
Pénz legyen, több és azonnal. Ebbe nagyon sokszor belebukott már a mi hosszú távban gondolkodó, a családoknak tervezhető, stabilabb életet építeni akaró érdekünk. Mert az ő életstratégiájukat más érdekek mozgatják. A férfiak számára nem elég a minilmálbéres foglalkoztatás, mert több pénz van közmunkában, amit elég csak aláírással igazolni, és közben el lehet menni a szürke-feketezónába pénzt keresni. A két jövedelem együtt több, mint amit mi kínálunk. És nálunk nincs végtelenített szabadság, mert minden nap be kell jönni dolgozni, nyolc órában. Vagyis lezárulnak a szabad mozgás keretei. Így aztán jönnek a felmondási indokok: leginkább, hogy túl sokat követelünk. Mert megkérdezzük, mit csináltak aznap a munkabérért, és megfogalmazzuk, ha ezt nem tartjuk elégségesnek. Mert egyetlen minimálbéres munkatárs 301 484 Ft-ot jelent havonta a társadalmi vállalkozásunkban.
Sokáig azt gondoltuk, velünk van valami baj, hiszen mikor elmennek valahova, ott aztán tényleg hajtani kell, a mi vállalkozásunk ahhoz képest egy nagyon nyugis munkahely. Aztán azt kutattuk, hogy nem valamiféle férfi szerephez kötődő, sajátos szocializáció van-e mögötte, amiben nem elviselhető az előírás, a szabálytartás, az elszámoltatás… de közben tudjuk, máshol, ahova egy időre elmennek, ott ez sokkal erősebb. Akkor mi a baj? Miért nem érdekük nálunk dolgozni, és rúgnak fel mindent?
Most már világosan látjuk: egy másfajta életstratégiával van dolgunk, amiben a mi érdekünk, hogy elérjük náluk a megbízható munkaerő szintjét, nem találkozik az övékével, mert a mienk nem tudja teljesíteni az azonnali, magasabb jövedelmet. Egyre inkább úgy tűnik, a mobilizálható férfi munkaerőt elszívja ez a hatás, és az ezt lehetővé tevő rendszer, így tervezni azokkal tudunk, akik nem tudnak távolabbra utazni. Vagyis a nőkkel, az anyákkal. Velük nagyságrendileg kevesebb a probléma, az ő érdekeik nagyobb metszéspontban vannak a mienkkel.
De vajon ez csak ennek a társadalmi csoportnak a sajátja? Ugyan, dehogy! Az anyagi érdek ma mindent áthat, meghatároz, az ország működésében is.
Döntéshozói érdek kapcsolódik az akkumulátorgyárakhoz, a lakossági érdek pedig ezzel ütközik. Az egyház szerepét megerősítő érdek felülírja az oktatási szegregáció megoldását. A korrupcióban elérhető pénzek felülírják a jogkövető szabályozás nemzeti érdekét. A pozíció adta hatalom egyéni érdekeket helyez a közösségi érdekek fölé. A “most elérni mindent” felülírja a jövő biztonságát megteremtő érdeket.
Összezavarodott minden? Vagy ezek sosem voltak egy láncra felfűzhető érdekek? Az egyéni érdek mindig önös? Nem fejleszthető közösségi szintre?
Lám, egy sor vonalat végiggondoltam, és csak kérdések maradtak bennem. Ha valaki tudja a válaszokat, segítsen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.