KRASZNAHORKAI LÁSZLÓ SZATIRIKUS REGÉNYÉNEK FŐHŐSE AZ ÁRPÁD-HÁZBÓL SZÁRMAZÓ KADA JÓZSI BÁCSI, NYUGDÍJAS VILLANYSZERELŐ - „MAGA A MAGYAR KIRÁLY?”

NÉPSZAVA
Szerző: BALOGH ERNŐ
2024.02.22.

Kada Józsi bácsit mint elfogadott trónörököst még a Horthy-rendszer végnapjaiban – titokban – meg is koronázták, így királlyá avanzsálhatott, azaz a regénybeli jelen időben népünk inkognitóban élő uralkodóval rendelkezett. Persze, olyannal, amilyennel. A királyunk ugyanis majdhogynem nyomorog, fizikailag és mentálisan egyaránt rohamléptekben hanyatlik, egy faluszéli házban tengődik, pénzéből a rezsire sem telik rendesen, étrendjében a krumplis tészta váltakozik a csupasz kenyérből és egy kis tejből álló menüvel, vendégeit pedig valami olyan borzalmas lőrével kínálja, ami aligha látott valaha is szőlőt. Alakja, életmódja bizony semennyire sem idézi a „daliás időket”.

Az persze, hogy valaki – mint megtudjuk – negyvenkilenc évnyi munka után ennyire filléres gondokkal küszködik, azaz párialétre kényszerül, önmagában is vérlázító, ám a cselekmény fősodra szempontjából mégiscsak másodlagos jelentőségű. Jóval lényegesebb, hogy amikor féltve őrzött titkára fény derül, azaz kezdenek elszánt hívei lenni, nyilvánvalóvá válik: eredendően képtelen a reá szállt titulusának megfelelően viselkedni és gondolkodni. Személye teljességgel felkészületlen, minden tekintetben alkalmatlan a vágyott, valamelyest mégiscsak betölteni kívánt szerepre.

Arról, hogy uralkodóként mit tenne, csupa anakronisztikus sületlenség, ócskábbnál ócskább frázis jut eszébe, kulturális igényszintjét pedig elég pontosan jelzi, hogy Wass Albert, valamint Szeleczky Zita ténykedését ítéli a legmagasabb nívójúnak.

Észszerűen mindössze akkor dönt, amikor elhatárolódik a legradikálisabb követőitől, akik a fegyveres akcióktól – magyarán: terrorista merényletektől – sem riadnának vissza, idővel azonban még ezt is megváltoztatja, s elfogadhatónak tekinti az erőszak alkalmazását. Valami egyáltalán értelmezhetőt szinte csak akkor mond, amikor arról elmélkedik, hogy a hatalomban lévőknek kiváltképp nem lenne szabad a vagyonuk gyarapítására összpontosítaniuk: „mert itt mindenki a szerzésre gondol, senkit sem érdekel semmi más, csak hogy minél több legyen, több, több, és még több, pénzből élünk, mondják cinikusan, és azt hiszik, hogy igazuk van, és ezért a legaljasabb cselekedetre is képesek”. Ez persze, nem éppen eredeti felismerés, de úgy tűnik, be kell érnünk ennyivel.

Hívei között természetesen mindenféle szerzet akad – a hullámzó létszámú csapat a kőkemény, militáns szélsőjobboldalitól, a verőlegénytől, az önjelölt történész szakértőn át a naiv álmodozóig sok-sok változatot magában rejt.

Az utóbbiakat reprezentálja – szarkasztikusan – a Krasznahorkai László nevű fiatal tanár, aki a munkája mellett versek megzenésítésével foglalkozik. Kockázatokat vállalva azért szegődik egy időre a király önkéntes szolgálatába, mert a kiábrándító, ám normális úton egyelőre meghaladhatatlannak tűnő valósággal szemben a trón föl-fölsejlő aurája valami – átmeneti – reményt nyújthat. Az erre fogékony elme számára valami nemesebb, emelkedettebb fölsejlő ígéretét jelentheti...

ITT OLVASHATÓ