Szerző: L. RITÓK NÓRA
2024.01.20.
Az alapprobléma a felelősség kérdése. Azt rögzítették ebben, hogy először is az egyén, aztán a család, majd az önkormányzatok, egyházak, civilek és végül az állam felelőssége, és szerepvállalása a döntéshozók számára elfogadható sorrend a szociális problémák megoldásában.
Van ennek az egésznek tudományos megközelítése is, irányvonalak, melyek szerint szerveződik a szociálpolitika. Az egyén szabadságát központba helyező liberális vonal, a szolidaritásra hangsúlyt tevő szociáldemokrata modell, és a konzervatív, ahol a meglevő társadalmi rend stabilitását kívánja támogatni a szociálpolitika. Az, hogy hol, mi mentén szerveződik ez, az minden országnak a saját társadalmi közegébe, történelmébe van beágyazódva. Nincs minősítés, hogy az egyik jobb, mint a másik, azt hiszem, nincs is ebben tökéletes modell, ami biztosra vehetően jól működik, mert a szociális helyzet összetett, és folyamatosan változó probléma és minden ország magának formálja, a kormányai által képviselt érdekek szerint. Amiről azért tudjuk, hogy gyakran elég furcsa viszonyokat teremt.
No, és nézzük akkor nekem milyen tapasztalati képem van erről az egészről, mi a gondom ezzel a gondoskodáspolitikával. Ha maradok a tudományos megközelítés mellett, akkor legelőször az, hogy milyen az az elképzelt társadalmi rend, amiben ez a szemlélet kialakítható? Mennyire illeszkedik abba a szokásrendszerbe, ami változik ugyan, de mégis mélyen gyökerezik a társadalomban, annak különböző rétegeiben? Ha ezt befolyásolják (mert úgy tűnik, igen, minden eszközzel), akkor ez általánossá tud-e válni, vagy marad csak egy szűk réteg elképzelése? És ha mégis általánossá válik az alapszemlélet, képes-e a társadalom leképezni ezt a mindennapok gyakorlatában?
Azon túl, hogy ebben szkeptikus vagyok, mert nem hiszek semmilyen területen az olyan működésben, amikor valakik döntést hoznak, és anélkül, hogy annak társadalmi kivetülését alaposan elemeznék, több oldalról, nemcsak a maguk szemszögéből, és egyszerűen működtetni kezdenek egy új, a döntéshez igazodó rendszert. Ez csak egy szűk réteg ideája így, és szerintem ennek nem így kellene történnie. Sokkal több tudásnak, tapasztalatnak és felelősségnek kellene ebben lennie.
Talán másképp látnám én is ezt a sorrendet, ha nem ebben dolgoznék. De mivel a terepen végzett hosszú távú munka másfajta képet ad nekem, mint ami távolról, “elviekben”, vagy az állami intézményi hálóból érkező, a valóságot mindig a felettesek elvárásához igazító információkból épül fel, nem tudok egyetérteni vele. Mert az, hogy ki, hogyan él, milyen életstratégiát épít, arról csak azok gondolják, hogy leginkább egyéni akarat és felelősség kérdése, akik nem ismerik mélységében a társadalmi leszakadást.
A generációs szegénység ugyanis nem úgy kezdődik, hogy valaki eldöntötte valamikor, hogy ő szegény lesz, és akkor ez ennyi. Szegény ő is, ezért majd a gyerekei is azok lesznek, tudja, hol a helye, ne nyavajogjon. Ha meg nem akar szegény lenni, tegyen róla. Tanuljon, dolgozzon, és akkor majd neki is lesz pénze.
De ki akarna szegény lenni? Csóró? Ki döntene úgy, hogy ezt az utat választja? Akkor valami másnak is kellene lennie a problémában, mint a személyes döntés…. Miért nem tudják generációkon keresztül megtörni a nyomorúság körét? Vajon miért nem megy nekik egyedül, ahogy ezt elvárják?
Nos, azért, mert a problémáikkal egy olyan rendszerben élnek, ami nem segíti a megoldásokat. Nem segíti, mert a politika sokáig szőnyeg alá söpörte, aztán, ha bele is kezdtek valamibe, inkább megtorpantak, mintsem következetesen kitartottak volna a folyamatok mellett. Kormányokon átívelő történésekkel meg nem igazán dicsekedhetünk. Aztán jöttek az erre irányuló pályázatok, majd az elszámolásokkal együtt járó sikerek bizonygatása, ott is, ahol kudarc volt, de papíron abban is teljesültek az indikátorok. Mindig és mindenhol. Beépülő hatás, fenntarthatóság? Ugyan, kit érdekelt és kit érdekel ma is? Annyira szeretném egyszer látni, hogy mennyi pénz ment el pl. kosárfonó tanfolyamokra az évek során, és annak milyen hasznosulását láthatjuk? Vagy a kompetencialapú tanfolyamokra…
Aztán, mintegy folytatásként, jött a korrupció. Mert kiderült, hogy nem rossz pénzforrás ez, az uniós források pedig elfolytak, a nélkül, hogy valós, fenntartható hatásuk lett volna.
Közben mindez beépült, természetessé vált, és eljutottunk oda, hogy más folyamatokkal együtt hatva a rendszer elveszítette esélykiegyenlítő jellegét. Az oktatási rendszer szegregálódott, és nem ad olyan képzést, ami ennek a társadalmi csoportnak biztos alapkészségeket jelentene. Ja, tudom, magukra vessenek… tanulhatnának, ha akarnának. De aki közelről látja ennek az oktatási rendszernek a legesélytelenebbekre gyakorolt hatását, ennek az egésznek a működését, az ellentmondásait, az kimondja: az oktatást nyugodtan kihúzhatjuk azokból a hatásokból, ami számukra változást hozhatna.
És ott a többi is, ami segíthetne. A családgondozás, szociális szféra. Aminek, sokszor leírtam már, a legnagyobb baja az ügykezelő szemlélet… holott a társadalmi leszakadásnak okai vannak. De a rendszer nem jut el az okokig. Mint ahogy a hatások összehangolásáig sem.
Akkor mi marad? Maga a család, az átörökített mintáival. És ehhez jönnek a kor változásai, a fogyasztói világ hatása, az eladósodás, a közösségek szétesése, a gyűlölködés irányába mozduló közhangulat, a hibáztatás, majd a nyomorúság választások idejére célzott politikai kihasználása. Ezt felfűzni valamiféle álságos társadalmi igazságosságra, miközben az egész rendszer alapjaiban nem az, nem lehet.
Szóval, ha van egy rendszer, ami nem kezeli az állampolgárok problémáit, hanem a működési hézagaiban hagyja, hogy azok az elemek erősödjenek meg, melyek akadályai a változásnak, majd, mikor nyilvánvalóan minden képességüket elvesztették ehhez, akkor azt mondja: te vagy a felelős a sorsodért, nekem nincs hozzá közöm, nos, ezt elég álságos gondoskodáspolitikának nevezni.
És ez még csak a generációs szegénység… Nem beszéltem még a sérült emberekről, akik a társadalmi leszakadásban nem jutottak hozzá azokhoz a fejlesztésekhez gyermekként, ami az állapotukon javított volna. Mert a rendszer nem ér el oda. És mert a szülőnek sincs tudása arra, hogy értse, mit kellene tennie, hova kellene fordulnia. No és nem beszéltem a az idősekről sem, a szenvedélybetegről, a pszichiátriai betegekről, az állandó gondoskodást igénylő halmozottan sérültekről, stb.
Oldja meg a család? Mit? Miből? Hogyan? Vagy az önkormányzat? Hol vannak azok a megoldási módok, melyek biztonságosan és folyamatosan ott tudnak lenni mellettük?
Persze ha lennének közösségek, olyan szellemiség és források a településeken, ami megoldást adhatna… De ez nincs meg. Széttörte a nyomorúság, no meg az elmúlt évek gyűlöletkeltő, manipulált kommunikációja. Ez kinek a felelőssége?
Majd az egyházak? Mert ennek van hagyománya? Hol? Mert én nem látok ennek olyan múltbéli gyökereit, ami indokolttá tenné, hogy pl. a gyermekvédelem ilyen arányban kerüljön egyházi fenntartás alá…és a többi területen sem. Sem a hagyományát, sem azt a szaktudást, ami a szociális munkához kell, ami nem hit kérdése, mert bármilyen meglepő, ez is egy szakma.
Számomra ez így egy torz szociálpolitika. És túl sok gyereket, családot látok, akik eddig is maguk voltak, és ezután is maguk maradnak. A különbség annyi, hogy most már törvénybe is van rögzítve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.