TELEXSzerző: VINCZE BARBARA2023.12.06.
Háromrészes cikksorozatban nézünk utána annak, miért annyira embertelen az orvos–beteg–hozzátartozó közti bánásmód. Első cikkünkben hétköznapi emberek mesélték el tipikus vagy abszurd történeteiket.
Második cikkünkben szakemberekkel jártuk körül az okokat, amelyek az évtizedek óta egyre csak romló, mára már tarthatatlan állapothoz vezettek.
Harmadik cikkünkben átadjuk a szót az orvosoknak és ápolóknak, hogy megtudjuk, ők hogy élik meg a helyzetet, és miben látják a kiutat.
Előző két cikkünk után rengeteg levelet kaptunk egészségügyi dolgozóktól. Majdnem 50 oldal gyűlt össze, melyben kórházi szakemberek, háziorvosok, mentősök, ápolók, nővérek, pszichológusok írták le a gondolataikat, volt, aki közel fél évszázados tapasztalattal. Minden nekünk nyilatkozó egészségügyi dolgozó teljes anonimitást kért, mivel az aránytalanul szigorú – a leggyakoribb olvasat szerint a visszásságok elfedésre szolgáló – szabályozás alapján minden nyilatkozat engedélyköteles. Bár a kórházakból a sajtó gyakorlatilag ki van tiltva, a nekünk mesélő orvosoknak köszönhetően mélyen beláthattunk a kórházi falak közé. Nemcsak elképesztő történeteket hallottunk, de sok mindent megértettünk abból, miért beszél úgy egymással orvos és beteg, ami senkinek sem jó.
A levelekből egyértelműen kiderült, hogy bőven van mondanivalójuk a témában az orvososoknak és az egészségügyi dolgozóknak. Az írásokból megkapó, szívszorító, néha abszurd történetek rajzolódtak ki, és az is egyértelművé vált, hogy az orvosoknak sem jó a kiüresedett, szófukar vagy elmérgesedett orvos-beteg viszony. Néhány téma ismétlődően előbukkant a levelekben, ezeket sűrítettük cikkünkbe.
„A magyar egészségügyet orvosként, de sokszor tudatosan felülről szemlélve azt látom, hogy a betegek és az orvosok sokszor elvesztik egymást” – írta nekünk egy kórházi szakorvos, aki kiégéskutatóként is vizsgálja az egészségügyet.
- „Az orvosok elfáradtak abban, hogy a betegek türelmetlenek, nem felkészültek az alapvető személyes információikból, nem osztják meg aggályukat, de később kiderül, hogy nem követik az orvosi javaslatokat.”
„Ezzel szemben a betegek elégedetlenek, hogy az orvosok egyre kevesebbet beszélnek, feszültek, nem adnak információkat.”
Mindkét oldalnak változnia kell – érvel –, és ehhez az első lépés az, hogy felismerjék és megértsék a kialakult helyzet ok-okozati összefüggéseit és mindenki a saját oldalán legyen képes fejlődni, a másik oldallal szemben pedig több megértést tanúsítani.
A betegre nem képes személyként tekinteni
A WHO és a világ számos orvosszervezete aggódva figyeli a növekvő kiégést, ami nemzetközi szinten legalább minden második orvost érint. Ez az arány Magyarországon ennél is magasabb – jegyzi meg a kiégéskutató szakorvos. Ez pedig nagy gond, lássuk miért.
„A kiégés esetén az orvos empátiája csökken, deperszonalizáció jön létre: a betegre nem képes személyként tekinteni, csak mint az elvégzendő munka tárgyára. Ennek ismeretében szomorú, de tény, hogy egy orvosi viziten vagy kétszemélyes vizsgálaton nem lesz képes megértő türelemmel kikérdezni a beteget, informálni és válaszolni a kérdéseire. A tartós stressz hosszú távú következménye az agresszió, ez is sok esetben megjelenik” – összegzett.
A kiégés okait előző cikkünkben már részletesen taglaltuk, most újak is felbukkantak; nagy vonalakban:
- munkaerő-, idő- és kapacitáshiány – az egészségügyben maradtak végtelen leterheltsége;
- rossz munkakörülmények, részben eszközhiány;
- a lakosság általános rossz egészségügyi állapota, tájékozatlansága;
- elhanyagolt pszichológia és kommunikáció oktatás az orvosi egyetemeken;
- az oktatás hiányosságai például a szakosodás során: túl kevés információ alapján döntik el a hallgatók, milyen szakirányba menjenek, noha teljesen más személyiségre és adottságokra van szüksége egy sebésznek, mint mondjuk egy gyermekgyógyásznak vagy egy onkológusnak.
Hiába érthető az ok-okozati viszony, hiába őröli fel az időhiány még a legjobb szándékú orvosokat is, a nekünk önkritikusan nyilatkozó gyógyítók szerint az empátia hiánya, a rossz kommunikációs technikák, a beteg megalázása, minősítése és számonkérése – ahogy egyikük fogalmaz – „semmiképpen sem megengedhető és elfogadható az orvosi ellátás során, és az egészségügyi dolgozó nem menthető fel a felelőssége alól ezekben a helyzetekben.”
Több sürgősségin (SBO) dolgozó orvos is írt nekünk, egyikük azt mondja, néha van olyan érzése, hogy maga a jó kommunikáció talán még fontosabb a szakmájában, mint az, hogy pontosan meg tudja mondani a betegnek, mi a baja. A sürgősségin szerinte hangsúlyozottan fontos lenne a jó kommunikáció, hiszen „az esetek többségében senki nem úgy kel fel reggel, hogy majd este 6-kor beviszi a mentő az SBO-ra”...
