Szerző: PAPP ISTVÁN
2023.09.11.
Amikor a nyár elmúltával, az ősz kopogtatásával séta közben vállunkra hull egy rozsdabarna levél, a szemünk előtt hámlik le egy apró kéregdarab a parkban álló platán testéről, vagy megpillantunk egy-egy, az ég felé nyújtózó kései magoncot, nem gyakran gondolunk arra, hogy a természet ezen apró szilánkjai nálunk sokkal hatalmasabb élőlényekről adnak jelzést. Egy sudár, terebélyes faóriás, gazdag, széles lombkoronával, messziről is szembetűnő törzzsel, a föld felszíne alatt ezer irányban megkapaszkodó gyökérhálózattal bizony csak apró töredékekkel ad hírt arról, hogy itt van köztünk, pontosabban szólva, hogy együtt lélegzünk vele.
Gyakran történész is ilyen apró, szinte jelentéktelennek tűnő kéregdarabok, bimbózó rügyek, elfonnyadt levelek révén tudhat meg valamit a múltról. S ezeket látván, tapintván, érzékelvén kellene elmesélnie egy történetet olyan emberekről, akiket nem ismert, olyan helyekről, ahol nem járt, s olyan eseményekről, amelyeknek nem volt részese. Nincs ez másként annak a tábornak a históriájával sem, amely ott rejtőzött fent a hegyen, a falutól nem messze, szigorú sorompók mögött. Még manapság sem magától értetődő eljutni e helyre, még mostanság is elvágják a külső világtól már a kisebb havazások vagy az iszamós földet teremtő késő őszi esők mindazt, amit e rövid szó így foglal össze: Recsk.
Ma már sokat tudunk e táborról, ismertek a neves és bátor rabok visszaemlékezései – Benkő Zoltántól kezdve Michnay Gyulán át Nyeste Zoltánig –, a megrázó interjúkból építkezett a nagybetűs dokumentumfilm, majd az ennek ihletéből született játékfilm is. Megidézhető a tábor egykori szerkezete és felépítése három dimenzióban. Számos tanulmány tárgyalta a börtönök, az internálótáborok, a büntető barakkok 1950-es évekbeli világát, s nem titok már az őrök, a parancsnokok kiléte sem. Vagyis mindaz, amit történeti tudásnak, pontosabban fogalmazva a történészek tudásának nevezhetünk, bőségesen a rendelkezésünkre áll. Ám mégis érezzük, hogy mindez kevés.
Bárhogy igyekszünk majd a jövőben különféle igényes módszerekkel megidézni Recsk világát, megemlékezni e zord időkről, vizuális eszközök révén a figyelem ingerét kiváltani a jövő nemzedékek tagjaiból, bármilyen tisztességes és becsületes szakmai munkát végzünk majd el: valami visszavonhatatlanul elmúlt és nem állítható helyre. A levegőt szeretnénk megmarkolni és felmutatni. Oly’ hiábavaló erőfeszítés mindez, mintha dióhéjjal akarnánk egy patakot kimeregetni.
Ám cseppet sem a történészi munka kilátástalanságáról, netán az emlékezés-emlékeztetés helyeinek értelmetlenségéről szeretnék regélni. Hanem arról, mit is lehet tenni a történelem megőrzéséért egy, a történelmet mindinkább kinőni és elfeledni akaró korban. 1953 őszi hónapjaiban a recski fogolytábor rabjai titokban, pisszenéstelen, megalázó csendre kényszerítve, a hatalom megvetésétől kísérve, elégtételadás nélkül hagyhatták el a priccsek, a talyigák, a zúzott sziklák és a fenyegető őrtornyok világát. S a helyszínre néma csend borult...