„Hiányozni fog” – mondja egy civil szervezet vezetője a Soros György által létrehozott alapítványoknak az EU-ból, így Magyarországról történő kivonulását értékelve. Nem a magyarországi Soros Alapítvány 1984-es megalakulása óta ideérkező több tízmilliárd forintnyi támogatás, hanem a szövetséges.
„Egyfajta közösséget alkotunk, amit a hálózatosodás támogatásával is erősített az alapítvány. Erősek voltak azok a szervezeti kapcsolatok, amiket az OSF munkatársai mentoráltak” – mondja L. Ritók Nóra, az elsősorban hátrányos helyzetű roma gyerekek oktatásával foglalkozó Igazgyöngy Alapítvány vezetője...
Régiónk szerelmesei számára az év egyik könyvszenzációjának ígérkezik az amerikai író, Jacob Mikanowski Goodbye, Eastern Europe (Viszlát, Kelet-Európa) című munkája. A lengyel, zsidó, litván (és némi magyar) gyökerekkel rendelkező szerző könyvéből Amerikában épp a második kiadást nyomják, a szöveget már egy magyar kiadó is megvette, írt belőle recenziót a Washington Post és a Wall Street Journal. Mi az ellenzéki orosz portál, a Meduza The Naked Pravda című podcastjában találkoztunk vele először. Mikanowski éveken át járta a régiót, húsz országból tizenhetet barangolt végig, a vakfoltot mindössze Észtország, Belarusz és Moldova jelenti. Olyan mélységben ismeri Kelet-Európát – amely szerinte a német és az orosz világ közötti területet jelenti –, ahogy kevesen. 2019-ben például a Kurultájról írt nagyriportot egy New York-i havilapnak.
A térség történelmét tematikus fejezetekben feldolgozó Goodbye, Eastern Europe a szerző egy 2017-es esszéjén nyugszik, és amellett érvel, hogy az, amit Kelet-Európának hittünk – vagy inkább: mások hittek rólunk – már a múlté. A 20. század történelmi kataklizmái és a globalizáció elsodorta. Az eredmény nem csak nálunk ismerős: szeplőtelen nemzeti történelmet vizionálnak olyan helyeken, ahol alig 80 éve még két-három nyelv és vallás fért meg falvanként. Pedig ha még a saját térségünkkel kapcsolatban is alapvető félreértésekben vagyunk, önmagunkat sem ismerhetjük meg teljesen.
Jacob Mikanowskit a Válasz Online oregoni otthonában érte utol...
Tegyük föl, hogy az ukrajnai háború végén az orosz hadsereg elfoglalja a teljes tengermelléket, a régóta vágyott, Katalin cárnő által alapított, gyöngyszemként megénekelt Odesszát, és kicsi zöld emberek fellazító ténykedése nyomán szinte harc nélkül bekebelezi a ma független, de törékeny Moldovai Köztársaságot. Innen már csak egy lépés Románia északi bekerítése, aminek végén Oroszország megszállhatja Kárpátalját is. Közben Kijivben Putyin hatalomra segít egy csatlós bábkormányt, Szerbiában pedig örömtüzet gyújtanak: karnyújtásnyi közelségbe került a balkáni orosz terjeszkedés, az orosz és a délszláv népek egyesítése.
A szétesett NATO magára hagyja új keleti tagállamait, amire Lengyelország és Románia hatalmas erőfeszítéssel gyors fegyverkezési programmal válaszol. De van egy szánalmas kis ország, ahol az önkényuralmi kormány mosolyog az orosz győzelmek nyomán. Nemhogy nem tesz semmit az ország védelmére, hanem folytatja a pávatáncot Ukrajna holtteste mellett, és nyálcsorgató alázattal kéri az orosz medvét, hogy adja neki Kárpátalját. Egyes magyar vezetők már Románia közeli megsemmisüléséről ábrándoznak, és készülnek Erdély visszavételére is.
És akkor Putyin olyat tesz, ami magyar lakájának legszörnyűbb álmaiban sem rémlett föl: a cári és a sztálini imperializmus legnemesebb hagyományait követve hátba szúrja szövetségesét. A kezdeményezés természetesen nem a Kremlből indul, hanem mondjuk a szerb kormány a kiéleződő belpolitikai harcok nyomán fegyveres segítséget kér orosz testvérétől. Mivel az orosz vezetés úgy véli, hogy Románia megtámadása túl sok emberi áldozatba és pénzbe kerülne, Oroszország megszállja a Tiszántúlt...
