SZABADSÁG KLUBSzerző: GÁBOR GYÖRGY2023.06.22.
L. Simon László a televízió nagy nyilvánossága előtt abszurdnak nevezte a feltételezést, hogy az MCC-t tulajdonló alapítvány kuratóriumi elnöke, Orbán Balázs (aki egyben a miniszterelnök politikai igazgatója is) határozná meg, mely könyvek kerülnek a Libri boltok kirakatába. Szikár objektivitással szögezzük le: L. Simon megint fején találta a szöget, s igazat mondott: valóban abszurd lenne. Tündöklő abszurditásból persze nincs hiány.
L. Simon László a televízió nagy nyilvánossága előtt abszurdnak nevezte a feltételezést, hogy az MCC-t tulajdonló alapítvány kuratóriumi elnöke, Orbán Balázs (aki egyben a miniszterelnök politikai igazgatója is) határozná meg, mely könyvek kerülnek a Libri boltok kirakatába.
Mielőtt elsietnénk a választ, politikamentes, szikár objektivitással szögezzük le: L. Simon megint fején találta a szöget, s igazat mondott: valóban abszurd lenne, ha az MCC-t tulajdonló alapítvány kuratóriumi elnöke, Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója határozná meg, mely könyvek kerülhetnek a Libri boltokba.
Gigantikus abszurditás! Felfoghatatlan nonszensz! Eget verő képtelenség! Leírhatatlan agyrém! Grandiózus elmebaj!
Már hogyan is ne lenne igaza ennek a metszően éles agyú kauzális-racionális lóerőnek, akiről közismert, hogy a szikár objektivitás oltárán – akár a többi fideszes bajtárs – aszketikus elszántsággal képes önmaga korlátozására, s aki a Nemzeti Múzeum falai közé belépve köszönés helyett a kartéziánus következtetéselmélet szabályait mondja fel, közvetlen zsigerből, valamennyit, hiánytalanul.
Csak sajnálni tudja a roppant bölcsességű uraitól évszázadok óta tanulni kész magyar nép, hogy éppen nem volt kéznél a modális logika kézikönyve, amikor olyasféle abszurditások estek meg, mint például az, amikor Vlagyimir Putyin kívánságára, akaratára és a neki valló kellemkedés okán egy jól működő és sok külföldit vonzó egyetemet kihajítottak az országból, vagy amikor, ugyancsak abszurd módon, s ugyancsak a nagy orosz barát modelljét utánozva civil szervezeteket lehetetlenítettek el.
Vagy hát hová rejtőzködhetett el a távolba tűnő tekintet jeges pillantása elől, amikor Orbán Viktor agyában az az abszurd idea fogant meg, hogy márpedig mostantól egy nyugalmazott rendőr feleljen az oktatásért és az egészségügyért, csak azért is, noch dazu a rendőr bácsi nyilvános konfesszió keretében tette közkinccsé, hogy ő valójában semmit sem ért az oktatáshoz.
És hol bicsaklott meg egy tovatűnő pillanatra az episztemológiai kényszer, amikor egy olyan személy lett az ország egyeduralkodója, aki publikussá vált vallomásában egy ízben (egyébként nyilvánvalóan sok ízben) azzal a javaslattal állt elő a közpénzek milliárdjairól döntő abszolút független, megvesztegethetetlen és morálisan feddhetetlen nagytekintélyű testületnek odaüzenve, hogy csak arra vigyázzunk, „ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet."
Mely érvelési hibának tudható be, hogy ugyanez a fenti kiválóság a számonkérhetőség potencialitását azzal a frusztrált, dühkitörős, infantilis, hisztikés lábtoppantásos abszurditással intézhette el, no nem a játszótéri homokozóban, közvetlenül egy hasonszőrűtől méltán kiosztott csattanós taslit megelőzően, hanem az ország miniszterelnöki székéből visongatva, hogy „ha támadják a kisvasutamat, akkor majd jól meghosszabbítom Bicskéig, és ha akkor is támadják, akkor Lovasberényig”, bá-buci-bá, bújj az ágy alá!
És vajon mely kategóriacsúsztatás eredménye lehetett az a tündöklő abszurditás, amit a kulturális miniszter azzal indított, hogy egy élete, egy halála, de ő megmondja a tutit, hogy ki nem lesz az Operaház igazgatója, ha addig él is, aztán felállította a szakmai bizottságot, tratata tam, mert nálunk minden a szakmaiság, nincs is azon kívül semmi, itt mindenki velejéig szakmai, ébredéstől lombhullásig, sosem látott módon prosperál a szakmaiság, mint olyan, a gránitszilárdságút négyszázkilencvenhetedszer is át kell ezért írni, hogyaszongya „Alapvetés A) cikk HAZÁNK neve Szakmaiság Eldorádója”, az egész ország kicsitől nagyig, városoktól a falvak népéig, munkások, parasztok és értelmiség az Operaházra szegezte egységbe forrasztott és közössé kovácsolódott tekintetét, a triumfáló szakmaiságra, hát meg is született a döntés, zúgnak a mennyei fanfárok, itt ma a szakmaiságra kerül rá az ország koronája, a döntés megszületett, majd érkezik a kulturális miniszter, tratata tam, a legnagyobb szakmász minden földi halandó sorában, és legénytollasan mosolygós, pirospozsgás, egészségtől kicsattanó arcéllel már közzé is teszi, hogy egy nagy túróst, azt én mondom meg, ki itt a szakmai, a legszakmaibb, és meg is mondja, istenuccse, kisvártatva megnevezve a legeslegszakmaibbat, azt, akit a legszakmaibb alapokon ő maga néhány perccel ezelőtt még nem tartott alkalmasnak, de most már senki mást, csak őt, mert a szakma mindenekfölött. És néhány egyet nem értő sóhajt követően maga a szakma elfogadja és tudomásul veszi, hogy ő valójában nem is szakma, és mondjuk ki, valóban nem is az, hanem a miniszterelnök kisvasútja, az Andrássy úttól meghosszabbítva a II. János Pál pápa térig, és ha akkor is támadják, akkor egészen a Filatorigátig.
És vajon hol sérült a relevancia szabály, amikor abszurd módon szűntek meg napilapok és internetes felületek, pusztán azért, mert a miniszterelnöknek nem tetszett egyik-másik tipográfiája, vagy valami, bármi, netán egyes újságírók mondatszerkesztése vagy központozása; amikor frekvenciákat osztogattak hozomra (és viszemre), amikor professzorrá ütötték azokat, akiket a miniszterelnök professzorként kívánt maga körül, nahát, hogy ennek mennyi professzora van, s akiknek a professzori kinevezéshez elég volt annyit teljesíteniük, hogy valamikor világra jöttek, a homokozóban kedvükre hosszabbítgattak, végül egy kis átmeneti időt követően napi rendszerességgel láttak neki az Ország legrangosabb és legmegbecsültebb Feneke cirógatásának, fényesre nyaldosásának.
És kérdés, hogy az argumentum ad hominem vagy az argumentum ad populum érvelési hibáját keresgéljük ott, ahol megeshet az az abszurditás, hogy a 100 méteres síkfutás világrekordján belüli idővel lehet egy meggyőzően és megkérdőjelezhetetlenül buta gázszerelőből, csak mert gyermekkori jóbarát, az ország mindent birtokló hipermilliárdosa; ahol egy kellemtelenül ostoba vezérkari főnökké előléptetett szimplicitás írhatja át a második világháború történetét; ahol a hároméves születésnapjukra kapott kifestőkönyv saját satírozásukban kivitelezett példányait a képzőművészet mintadarabjainak tekintő vizuális vakok döntenek köztéri szobroknak átkeresztelt zombik felállításáról; ahol az EU-s milliárdokból 10 cm-es kilátók biztosítják a rálátást a nagy büdös semmire, jobbra is, meg balra is, meg előre is, meg hátra is, meg ahol lomkorona-sétányról figyelhető meg a talajmenti fagy; ahol dr. Tízparancsolat kéri a következő beteget, s írja föl a felhőbe a Hegyi beszédet, naponta kétszer, étkezés előtt; ahol a „közszolgálati” pártszolgálat csak azoknak nyit kaput, akik igazolni képesek, hogy valamikor az elmúlt ezer esztendő során személyesen beszélgetett el velük Orbán elvtárs, ám akik nem ebbe az ovis csoportba tartoznak, azok előbb tanuljanak meg szépen enni, utána alukálni, s a négyévenkénti gyermeknapon 3 percen át ők is lőhetnek célba a plüss maci elnyerésének reményében, igaz, ők háttal, fél lábon állva, szemük világától megfosztva, mindkét kezük amputációját követően.
Tovább is van, mondjam még?
És persze, ahol megeshet az az abszurditás is, hogy ott, ahol régészek vagy történészek szoktak direktorként tevékenykedni, mostanság egy se nem régész, se nem történész, se nem muzeológus, de még csak teremőri karrierrel sem rendelkező vállalkozó üldögél, aki költő is egyben, s aki szeret arról beszélni, mi abszurd errefelé, valamint szeret arról hallgatni, mi nem abszurd errefelé.
Ugyanott saját készítésű bor és saját készítésű verseskötet eladó.
TELEXSzerző: SUDÁR ÁGNES2023.06.22.
A státusztörvény biztosan nem teszi vonzóbbá a pályát, és az is kijelenthető, hogy a pedagógushiány, amely most is nagy, még jelentősebb lesz – mondta Horváth Péter, a győri Révai Miklós Gimnázium igazgatója, a Nemzeti Pedagógus Kar elnöke a Telexnek. Horváth előrelépésnek nevezte, hogy a törvény márciusi első változatán annyit sikerült puhítani, hogy szerinte nem lesz rosszabb a tanárok státusza, mint eddig volt. A tanárok felmondása komoly működési problémákat okozhat az iskolákban, előfordulhat, hogy csoportokat kell összevonni, nem lesznek délutáni foglalkozások, csökken a színvonal. A béremelésre ugyanakkor nem lát szeptemberig valós esélyt, és szerinte a kormány által saját erőből ígért emelés sem teszi vonzóbbá a pályát.
A státusztörvény véglegesnek tekinthető tervezetéről, amelyet pénteken rendkívüli parlamenti ülésen tárgyalt az Országgyűlés, Horváth Péter azt mondja, olvasta, ismeri, de minden változtatást betű szerint nem tudna visszamondani. A lényeg szerinte az, hogy legalább annyit sikerült megakadályozni, hogy a márciusi, eredeti szöveg legfájóbb részeit kivették, és a pedagógusoknak nem lesz rosszabb a státuszuk, mint előtte volt.
„Hisz a cél elvileg az volt, hogy a pedagóguspályát vonzóbbá tegye az állam. Legalábbis ezt kommunikálták.”
Horváth Pétert 2014-ben választották meg a kormány által létrehozott Nemzeti Pedagógus Kar élére, aminek az összes, állami iskolában tanító tanár automatikusan a tagja. A kamarákhoz hasonló szervezet létrehozásával a kormány nem titkolt célja az volt, hogy a szerinte csak a pedagógusok kisebb részét tömörítő és politikai szerepben fellépő szakszervezetekkel szemben legyen egy olyan tárgyalópartnere, amelyre szakmai kérdésekben lehet hivatkozni. A várakozásokkal ellentétben a Nemzeti Pedagógus Kar és annak elnöke nem lett a kormány bólogató Jánosa, több ügyben bírálta a kormány intézkedéseit, de igaz az is, hogy radikálisan nem lépett fel. Ezt nem is teheti meg, mivel a kar nem hagyományos értelemben vett érdekképviselet, csak véleményezési, javaslattevő és ajánlási feladatokat láthat el.
Nézzük csak az apró betűt...
VÁLASZ ONLINESzerző: ÉLŐ ANITA2023.06.22.
Tompa Andrea nagy regényt írt, és nem azt a fajtát, amelyik nehezen adja magát. Sokszor nem halunk meg című könyve azonnal beszippantja az olvasót, rögtön otthon vagyunk benne, és ő egy krimi izgalmával mesél. Így is kell tennie, mert olyan történetet mond el, amit nem akarunk hallani. Már ezerszer elmondták nekünk, de Tompa új nézőpontot kínál. A holokauszt Erdélyben, magyar gyilkosokkal és embermentőkkel.
„Három réteg ruhát adtak rá, kopott pokrócba csavarták. A pokróc alá két kemény fedelű brosúrát csúsztattak. Úgy fekszik rajtuk, mintha rájuk lenne szegezve. Arca mozdulatlan, tekintete belekapaszkodik a magas házakba, a fákba, az oszlopokba. Visszafelé viszik oda, ahonnan reggel elhozták. Sokkal gyorsabban haladnak most, mint az ellenkező irányba. Az asszony karján a súlyos teherrel az orrán keresztül fújtat. Nem néz rá, nem néz senkire. A kis test átlebeg a városon. Május elseje van. Négyéves koráig elfelejt mindent.”
Így kezdődik a regény. Hatásos nyitány, sokan idézik. Ki ez a gyerek? Fiú? Lány? Három réteg ruha? Két brosúra? Kopott pokróc? Miért?
Mire megfejtjük, már benne vagyunk a történetben. Egy csecsemő megmentőinek nézőpontjából látjuk az eseményeket a soknemzetiségű, sokvallású Erdélyben. Megint Magyarországhoz tartozik. Hitler adta vissza – ez az egyik kulcsmondata a regénynek, amely Erdély felől mutatja meg a huszadik század közepének borzalmait. Ha valaki nagymagyarkodásra vágyik, azt nem fogja megkapni a Jelenkor által kiadott regényből. Sokkal többet kap annál.
Tompa Andreánál a történelem formálói nem jelennek meg a színen. Az írónő egyszerű, hétköznapi szereplőket rajzol. Kevés író tud ilyen erős, sokszínű karaktereket teremteni.
Egy zsidó doktornő kisbabájára vigyázó székely dada, Erzsi szemén keresztül látjuk tehát a történéseket. A valódi főszereplők, az elpusztított váradi, kolozsvári, szebeni zsidóság nem jelenik meg arccal, névvel. Még névtelenül sem nagyon.
Úgy vagyunk az események sűrűjében, hogy azokat nem kell ismertetnie az írónak, mindenki tudja őket. Nincsenek nagy, drámai jelenetek, a feszültséget éppen az adja, hogy a dolgok csak úgy megtörténnek...
HUPPASzerző: HUPPA-VÁLOGATÁS
2023.06.22.
A hét legkeserűbb pirulája – és még csak csütörtök van
A történész szerint nem csak a magyar politikai elittel, hanem a magyar társadalommal szemben is elfogyott az Európai Unió türelme és egyre elképzelhetetlenebbnek tartja, hogy belátható időn belül nyugati típusú demokrácia legyen hazánkban.
Az ellenzék a giga büntetéstervről
Az ÁSZ tervezet egy közel 3,5 milliárdos büntetést helyezett kilátásba azoknak az ellenzéki pártoknak, akik közösen indultak 2022-ben a parlamenti választáson. Érdekes, a Fidesz költéseiben semmi kivetnivalót nem találtak…
Nemcsak profitot, szavazatokat is gyűjt Szijjártó
Kiss Róbert Richárd szerint nagyon sok olyan szervezet van a világban, ahol szavazni kell. Magyarországnak pedig megéri szavazatokat gyűjteni, ha például egy sport- vagy kulturális esemény – akár az olimpia – helyszínének odaítéléséről van szó. Hiszen minden országnak egy szavazata van, függetlenül attól, mekkora a területe és diktatúra van-e ott vagy sem.
Így válik Magyarország akku-szemét gyártó nagyhatalommá
Az Átlátszó hónapok óta gyűjti a bizonyítékokat, hogy bemutassa az akku-feldolgozó üzemek körüli életveszélyes mulasztásokat, amiket a hazai laza szabályozási rendszer tesz lehetővé. Rákkeltő anyagoknak kitett dolgozók, ismétlődő robbanások és tűzesetek, meghamisított címkék, tűzvédelem nélkül tárolt gyúlékony akkumulátorok – a szép új nagyhatalmi álmok árnyoldalai.
Moszkva merényletre készült az Egyesült Államokban
Potyejev megölése amerikai földön példa nélkül álló cselekedet lett volna Moszkva részéről. Bár az orosz hírszerzés több disszidens ellen is elkövetett merényletet, az Egyesült Államokba menekülő és ott letelepedő orosz kémek abban a tudatban élhették és élhetik le az életüket, hogy nincsenek életveszélyben.
REZEDA VILÁGASzerző: Rezeda2023.06.22.
Ha lakhatási gondjaid volnának, sok a rezsi vagy nem bírod fizetni a lakbért, netalán a híd alatt hédereznél én nyájasom, vigasztaljon az a tudat, hogy viszont Toroczkai László, mihazánkos ingyenélőnek ilyen gondjai nincsenek. Mert és ugyanis a te pénzedből (közpénz) bérel neki az állam lakást. Száznyolc négyzetmétereset, lehetőleg közel a Parlamenthez és a mihazánkos székházhoz, hogy képviselő elvtársnak kényelmes legyen. Négyszázhatvanezer a bérleti díj, amit mi fizetünk neki, viszont az a sanda gyanú, hogy a társadalmi szerződésben, amit névleg megkötöttünk, ilyenről nem volt szó.
Igaz, arról sem, hogy mindenünket ellopják. De ez a mi hazánk ilyen egyedi hely a térképen, hogy még egy Mi Hazánk is van benne és rajta. Ősi mesterséget űző nőnemű szülő vótmá? Ha nem, akkor most van, hogy szó ne érje a dolgainkat. Egyébiránt, mint megtudtuk, mert kiderült, ez a Toroczkai nincs teljesen egyedül, akinek ennyit fizetünk a pesti albijáért, de most épp ő került szóba. Azon megy a rugózás, hogy az Orbán-haver, milliárdos Wáberer Györgytől történik a bérlés. Mintha ennek a Wáberernek is nem lenne teljesen mindegy, engemet viszont jobban zavar a félmillió, és az, hogy én fizetem.
Mert nem akarnám tejben meg vajban fürdetni Toroczkai elvtársat. Éppen teljesen mást szeretnék csinálni vele, de azt aláírom (igaz, duzzogva), hogy képviselőként meg pártelnökként is én – te – tartom el, mert ez lenne a demokrácia ára. Itt egy kicsit kesernyésen mosolygok és legyintek is nagyot, de máma nem a demokrácia mineműségéről elmélkedünk és szövünk omló álmokat, hanem Toroczkai albérletéről morfondírozunk kicsit. Mert egészen őszintén szólva, s a nép egyszerű módján fogalmazva fölbaszta az agyunkat ez a látens urizálás. Hogy még a szoba-konyha is sok volna, de, hogy félmillió meg száznyolc négyzetméter. Delikát.
Vagy, hogy egykori fizika tanárom szóhasználatával éljek (aki még soros kapcsolást tanított nekem és nem elágazás nélkülit), ez már sok a többnél. Hogy Toroczkai elvtárs meg ne sértődjön, nem őt akarnánk pellengérre állítani, csak épp ő testesíti meg az egyesben megbúvó általánost. Most ő lett nevesítve emiatt a Wáberer miatt, de beszélhetnénk mind a sok bátorakról a T. ház falai között, illetve azon túl, összefoglalva, mint már egyszer említettem, de nyomatékosítva noch einmal elmondom: ősi mesterséget űző nőnemű szülő vótmá? És azt is még egyszer, hogy nem akarnám nyomorogva képviselő uraink lakhatását fizetni.
Az egyikét sem. Nem erről volt szó ugyanis. Nem ebben állapodtunk meg. És ezen a ponton nem ártana afelől elgondolkozni, mi is volna az, ami a társadalmi szerződés alapja, mi dolga volna a képviselőknek, mert nem az, hogyha hazugsággal és ámítással mandátumot kapnak, azonmód elemelkedjenek az anyaföldtől, és egyszerre elfeledjék, honnan is jöttek. Épp akkor, amikor ennek a Toroczkainak a lakhatása nyilvánosságra került (tegnap), kijött egy másik adat, amely azt mutatja, hogy „a háztartások anyagi jóléte” mutatóban – egyszerűbben a szegénységi versenyben – az Unióban minket csak Bulgária előz meg.
Nem mintha akkora nóvum volna, csak ugyanaznap olvasni erről, valamint arról, hogy a kizsigerelt, meglopott és szegénységbe kényszerített népek (te meg én) fizetik a Toroczkai-féle ingyenélők urizáló lakhatását, eléggé kiábrándító bír lenni. Ha már a kaszát nem egyenesíti ki. S bár a nyár heves, akkor sem akarnék felkelésre buzdítani, mert értelmetlen és kilátástalan, tehát közlésem csak a történelmi hűséget szolgálja, hogy tudjunk róla, milyen ganyéban élünk. És amikor majd kapjuk a krumplit választás előtt, akkor is emlékezzünk erre, s a krumpli most az akármely ingyenélésre készülő jelölttől érkező ígéret.
Amit általában – soha – nem tartanak be. Bár ez törvényszerű. Szakirodalomnak viszont ajánlanám Spenglert, A nyugat alkonya című dolgozatát, amelyből megismerhetjük, a fellah-társadalmak pénz irányította úgynevezett demokráciáját. De nem is kell az elmélettel foglalkoznunk, amikor a mindennapjaink mutatják a gyakorlatot. A történelem amúgy is átver minket, a NER, és ennek ékes bimbaja, ez a Toroczkai csupán a terméke, aki jól él belőle, mi pedig szemetes kannákból, ahogyan Ginsberg meséli nekünk a Leples bitangban. És még egyszer mondanám: nem erről volt szó. Nem ebben állapodtunk meg egyáltalán.
