Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2023.06.08.
A mindenkori diktátorok, véreskezű császárok, uralkodók és despoták pontosan tudták azt – amiként erre már az ókori történetírók, köztük Suetonius és Cassius Dio is figyelmeztettek –, hogy tekintélyük akkor válik teljessé, ha nem ők ölnek, hanem öletnek, ha nem ők kérnek számon, hanem helyettük megteszi ezt a kitartott szolgahad, s ha nem ők sarcolnak és büntetnek, hanem önkéntes szorgalomból és bizonyítási vágyból a busásan megfizetett talpnyalóik végzik el a feladatot. Ezek a szolgák azok, akik valójában fenntartják a zsarnokságot, ők azok, akik aládolgoznak a diktátornak, s jelentős ambíciókkal bírnak ugyan, de tehetségük mindössze ennyire predestinálta valamennyiüket: ők a rendszer fogaskerekei, nélkülük meg sem mozdulna a gépezet. Jutalmuk az anyagi előny, a zsíros pozíció, a hatalomtól óvott és védett biztonságuk kínálta gigantikus önbizalom és röhejes kivagyiság, valamint a bátorságnak álcázott szorongás és félelemérzet. Minden méltatlanul elnyert előny és hatalmi nyájasság gyógyír számukra, hogy megpróbálják elviselni a náluk sokkal jobbal, a náluk sokkal minőségibbel és a hatalmi támaszt nem igénylő autonóm alkotókkal szembeni frusztráltságukat, akik hírnevüket nem a Nagy Vezértől nyerték el, politikai ellenszolgáltatásaikért cserébe, hanem saját maguktól, valóságos tehetségükből fakadóan. És a kegyencek azért használhatók fel bármire, mert ugyanolyanok szeretnének lenni, mint a Nagy Ő, a Példázat, titokban irigykednek is rá, hiszen a nélkülözhetetlen gazemberségük már adott, csak éppen a szükséges dörzsöltség, a kellő galádság és a körülmények biztosította lehetőségek az esetükben nem játszanak optimálisan össze.
Másodvonalbéliek, nem ítélkező bírók, hanem szorgalmas végrehajtók; nem főhősei a történetnek, csupán ajtónállók, akik viszont ehhez értenek. S ha hibáznának netán, rosszkor nyitnák vagy csuknák az ajtót, észrevétlenül és gond nélkül lecserélhetők, pótolhatók és helyettesíthetők, hiányuk fel sem tűnne senkinek, s a kutya sem fog emlékezni rájuk.
Bulgakovnak a hatalom és a művészet viszonyáról, Molière-ről és XIV. Lajosról szóló színművének, a Képmutatók cselszövésének egy helyén a király helyett a Félszemű kártyázik, ám amikor a kártyapartnerről kiderül, hogy cinkelt lapokkal játszik, Lajos szólítja az Igazságos Vargát, hogy helyette hordja le, káromolja, csukassa börtönbe és hajítsa ki az udvarból a csalót. A király eközben rendíthetetlen méltósággal ül a helyén: helyettesítése, azaz reprezentációja megőrzi az uralkodót isteni-napkirályi pozíciójában. Ám van annyi kurázsi, becsület és Molière iránti tisztelet benne, hogy amikor a komédiást kell elítélnie, maga mondja ki a verdiktet: vallást becsmérlőnek nevezi az írót és színészt, megtiltja, hogy az udvarnál megjelenjen, ám hogy a jeles szerző éhen ne haljon, voltaképpen egy örök királyi engedélyt állít ki Molière színtársulata számára: hozzájárul, hogy a Palais-Royalban komédiáit továbbra is előadják.
Ne feszegessük, hogy a darabban Molière és XIV. Lajos kapcsolatában mennyire köszön vissza Bulgakov és Sztálin bonyolult nexusa, most csak annyit szögezzünk le, hogy a kvalitásérzék, a minőségről való tudás és ismeret döntő és meghatározó.
Orbánnak igaza volt, amikor egy ízben, összetalálkozva benne a dagadó öntudat és az önmagának sem hívő sunyi, gerinctelen, álszent, képmutató alamusziság, azt találta mondani, hogy "mi soha nem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk" (kitörő kacaj a közönség soraiban). Pedig Orbán igazat mondott: ő maga sosem vetemedik erre. Ezt elvégzik helyette a buzgó fogaskerekek, a mindig lecserélhető ajtónállók, az Igazságos Vargák, akikben amúgy is tombol a ressentiment, a náluknál jobbal és különbbel szembeni irigység, ellenszenv és utálat, miközben a ressentiment önigazolást biztosít, s hitelesíti a másik ellenében intézett alattomos támadásokat.
Nem Orbán tiltotta ki a Vígszínházból Székely Csabának, a kortárs magyar irodalom nemzetközileg is magasan kvalifikált, rendkívül fontos műveket alkotó, kiemelkedő tehetségű drámaírójának a művét, hanem a Vígszínház miskolci kocsonyaként remegő ajtónállói, a szolgáltatásaikért és végtelen lojalitásukért pozícióba segített kegyencek, akik rendeltetésszerűen félik és rettegik a Nagy Őt, s akik pontosan tudni vélik (mert persze pontosan tudják is), mit mondana a Nagy Ő Székely Csaba "bátor, szabad, szókimondó" darabjára, amely – ennyi bizonyosnak tűnik – valószínűsíthetően nem a NER-nek állítana színpadi emlékművet.
Ez a lényeg, minden egyéb a Vígszínház ajtónállói részéről ócska, kínos, még a diktatúra évtizedeiből ismert és azóta felújított mellébeszélés, ad notam támogatjuk, tűrjük, tiltjuk.
Hol van itt XIV. Lajos kvalitásérzéke?
És hol maradt XIV. Lajos kvalitásérzéke, amikor az egyéb helyeken szorgoskodó talp- és tányérnyaló ajtónállók a kortárs magyar színház kiemelkedő képviselőitől, a Pintér Béla Társulattól vonták meg az utolsó fillér támogatást, ám a Nagy Ő Legnagyobb Kegyencének, bizonyos Vidnyánszky Attilának, s a Legnagyobb Kegyenc eddig méltán sosem hallott kegyenctársainak, rokonainak és haverjainak csinos összegeket juttattak, nyilvánvalóan nem a színházművészeti teljesítményüket elismerendő, hanem a politikai szolgálataikért cserébe, csinosan kistafírozva mindüket. Isten mentsen meg a kvalitásos teljesítményektől, azok roppant mód veszélyesek, megtapasztalhatta ezt már Claudius is az egérfogó jelenetet követően, inkább semmi teljesítmény, csak sírig hű odaadással szolgálni a Nagy Őt, s akkor garantáltan dől a lé. Mint az EMIH-nek, akiknek még egy bábelőadásra való lepedőjük sem volt, kizárólag az üres tér, persze az sem Peter Brook értelmében, hanem az intellektuális és művészeti teljesítmény, no meg a morál nihiljében, mégis így jutott nekik a korábbiakban közel kétmilliárd a színházi támogatásból.
Idézzük egy pillanatra az emlegetett Bulgakov-drámát: "A magas rang előtt meghajolni jó mélyen / Kell!"
És való igaz: Vidnyánszky, a Vidnyánszky-hálózat vagy akár az EMIH politikai ellenszolgáltatásaitól, mint Makó Jeruzsálemtől, oly távol áll Székely Csaba és Pintér Béla teljesítménye.
Akkor hát viseljék is annak minden következményét!
És újra idézve a Képmutatók cselszövéséből Molière XIV. Lajoshoz intézett fájdalmasan ironikus sorait: "A királyság terhét vállad miértünk hordja, / A színészsors nekem kis szerepet kínál, / De naggyá tesz, hogy itt játszom, a te korodban, / Lajos… Hatalmas!... Francia!... Király!!!"
(Végül egy magánügyi megjegyzés: az elkövetkezendőkben kerülni fogom a Vígszínház és a Pesti Színház ajtónállósan áramtalanított és dorombolósan simulékony produkcióit.)
