Szerző: TÓTH OLIVÉR ISTVÁN
2023.06.04.
Ezt nevezte Gilbert Ryle (1900–1976) angol filozófus A szellem fogalma című munkájában a „szellem a gépben” mítoszának, amely szerinte a kora újkori filozófiából, különösen René Descartes (1596–1650) dualista filozófiájából eredt és tévútra vitte az európai gondolkodást. Ryle – és Ludwig Wittgenstein (1889–1951) – amellett érveltek, hogy a gondolkodás nem mentális tevékenység, amelyet valaki az elméje magányában végez, hanem ugyanolyan mások számára hozzáférhető testi viselkedés, mint a bevásárlás. Nem kell tudnom, hogy mi zajlik az adott ember koponyájában ahhoz, hogy el tudjam dönteni, hogy éppen bevásárol-e. Ha azt látom, hogy az illető a szalagról élelmiszert pakol a szatyrába, majd fizet, akkor bevásárol, mivel bevásárolni azt jelenti, hogy valaki árucikkeket pakol a szatyrába, amikért fizet.
Martin Lenz, a Groningeni Egyetem tanszékvezető professzora legújabb, Socializing Minds című könyvében azt állítja, hogy Ryle kritikája egy tévedésen alapul: abból a téves feltevésből indult ki, hogy a gondolkodás megértésére mindössze két modell áll rendelkezésre. Az első szerint gondolkodni annyit tesz, mint mások számára hozzáférhetetlen elmebéli tevékenységet végezni, amire a többiek csak testünk működése alapján tudnak következtetni. A második modell szerint gondolkodni annyit tesz, mint mindenki számára megfigyelhető testi viselkedést végezni, azaz hogy a bevásárlás és gondolkodás között nincsen lényeges különbség. Ezzel szemben Lenz azt állítja, hogy van egy harmadik modell, amely szerint a gondolkodás egy mindenki számára hozzáférhető elmebéli tevékenység. Azaz másoknak ugyanúgy nem kell következtetniük arra, hogy gondolkodom, ahogy a bevásárlás esetében, azonban a gondolkodás mégsem a testem, hanem az elmém tevékenysége: mások tehát a testem viselkedésének közvetítése nélkül képesek az elmémhez hozzáférni, azzal kölcsönhatásba kerülni.
Bár ez a leírás elsőre úgy hangozhat, mintha Lenz telepatikus erőt tulajdonítana nekünk, elmélete ennél jóval visszafogottabb. Hogy megvilágítsuk, miről van szó, vegyünk egy testi hasonlatot. Amikor a barátaimmal focizom, a pályán kétszer tizenegy fő rúgja a lasztit. Ebben a helyzetben talán meglepő volna feltennem a kérdést, hogy honnan tudom, hogy nem egyedül focizom, hiszen együtt focizunk. Ha a többiek nem fociznának, én sem fociznék, mivel nem lehet egyedül focizni, a focizáshoz általában minimum 22 ember kell. Én viszont focizom, tehát a többieknek is focizniuk kell: ha ők nem fociznának, én sem fociznék. Lenz álláspontja szerint a gondolkodás egy elmebéli focizáshoz hasonlatos: ahogyan nem lehet egyedül focizni, úgy nem lehet egyedül gondolkodni sem, azaz azáltal, hogy tudom, én mit gondolok, azt is tudom, illetve arra is hatással vagyok, hogy a többiek mit gondolnak. De nem azáltal vagyok hatással a többiek gondolkodására, hogy látják, a testem mit csinál, hanem közvetlenül, ahogyan a focizásnál se onnan tudom, hogy a többiek fociznak, hogy megfigyelem a testük mozgását, hanem onnan, hogy tudom, hogy én focizom (gondoljunk bele, ha történetesen egyedül török előre az üres kapu felé, annak ellenére tudom, hogy én is és a többiek is fociznak, hogy nem látom a többi 21 embert a pályán). Azaz hogy a többiek mit gondolnak, részben attól függ, hogy én mit gondolok, és viszont: hogy én mit gondolok, részben attól függ, mások mit gondolnak körülöttem.
Míg azonban a focizás esetében testi tevékenységet végzünk együtt, a gondolkodás esetében elmebéli tevékenységet. A kérdés az, hogyan lehetséges ez? Lenz három modellt – Spinoza, Locke és Hume modelljét – vázolja fel annak érdekében, hogy bemutassa, hogyan képesek az elmék közvetlenül, a test kölcsönhatása nélkül kölcsönhatásba kerülni. A következőkben ezt a három modellt mutatom be, majd rátérek az elmélet kortárs jelentőségére...