Szerző: PINTÉR BÉLA
2023.01.31.
A szolidaritás napján tartott gálaest címe ez volt: „A holnap ma kezdődik.” Istenem! Milyen torokszorító ez a cím húsz év távlatából. Mert bizony ezek a sztrájkok és tüntetések sok embert megmozgattak, részt vett bennük több mint ezer tanár, de akkor Magyarországon százezer pedagógus tanított, és bizony kilencven-valahányezren otthon maradtak és hallgattak. De vajon miért hallgattak? Azért, mert egyetértettek ugyan a sztrájkok és tüntetések céljaival, de a ravasz gazda iránt érzett szeretetük felülírta lelkükben a hivatásuk szeretetét? Vagy egyszerűen csak azért, mert féltek? Ma sem tudjuk a pontos választ, mindenesetre hallgattak és sajnos nem változott semmi sem.
A rendőrminiszter rendet vágott az elégedetlenkedők között. A ravasz gazdának továbbra is szállította a kétharmadokat az ellenzék túlmozgásos pojácája.
Így aztán, aki tudott, elmenekült az országból, akik pedig maradtak, fejet hajtottak a hatalom előtt. Előbb vagy utóbb. Így vagy úgy. Többé vagy kevésbé.
És hogy van-e oktatás ma, 2043-ban Magyarországon? Ó, hogyne volna. Csak abban különbözik a húsz évvel ezelőttitől, hogy a diákok már nem tüntetnek a tanáraikért, hanem feljelentik őket. A múlt héten olvastam ugyanis, hogy budapesti gimnazisták feljelentették a történelemtanárukat, mert az az órán úgy fogalmazott, hogy vitatható a tankönyv állítása, mely szerint 2022-ben Ukrajna támadta meg Oroszországot. A tanárt bíróság elé állították, a srácokat pedig a nemzet ifjú hőseiként ünneplik a médiában. Úgy látszik, ezek a gyerekek megfogadták a néhai bugris parvenü bíztatását: „Legyetek bátorak!” Óvó tekintettel figyeli, ápolgatja az ifjúságot továbbá az idős, oktatásért felelős államtitkár, a kétszeres Kossuth-díjas Vitéz Rákay Philip, akit ma már senki sem merne kiröhögni, és senki sem merné tökkelütött fércműnek nevezni filmkölteményeit.
Rajongva tisztelik őt a diákok, akikből kemény, öntudatos magyar férfiak, asszonyok lesznek, és derekasan helytállnak majd az ország összeszerelő üzemeiben, de a főszolgabírói, alispáni, főispáni székekben is, ahol arról ábrándoznak, hogy egyszer talán kezet foghatnak a Budai Várban országló főméltóságú úrral, aki már nem a jogban jártas ravasz gazda, hanem az ő egykorvolt izgága külügyi kakaduja.
Istenem! De jó lenne most újra ott lenni húsz év előtt a Trafóban és elmondani azoknak a nagyszerű embereknek:
„Ti bátor magyar pedagógusok! Ti tüzes szívkohók! És ti! Ti nemes, küzdő, szabadlelkű diákok! Ti voltatok az utolsók ebben az országban, akik ki mertek állni a jogaikért, az igazságukért és a szellem szabadságáért, és ezért az Isten áldjon meg benneteket!”
Jó lenne újra ott lenni, és persze jó lenne, ha húsz évvel fiatalabb lehetnék, de nem panaszkodom! Hálát adok a sorsnak, hogy megértem a hetvenkettedik születésnapomat is, és olyan jó erőben vagyok még, hogy ki tudom hordani az újságot havonta nyolcezer embernek, itt, Karlsruhe-ban, ahol tizenöt éve élek.
Szóval nincs bennem harag. Jó éjszakát Karlsruhe! Jó éjszakát Magyarország! És jó éjszakát kívánok a néhai Márai Sándornak is, aki előtt e rövid naplóbejegyzésben meghajtottam ősz fejem.
