Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2023.01.14.
Premisszák:
A tankötelezettséget 16 éves korra csökkentette.
Rá sem hederít arra, hogy az egész közoktatás darabokra esik szét: sokszorosan megalázott, kifosztott, semmibe vett tanárok, a jövőjüket az általános és a középiskolákban elveszítő diákok, már az induláskor sorstalanná tett esélytelenek.
A múlt évszázadban feledkezett gondolkodásával és habitusával, s a jövő hazai cselédtársadalmának víziójával, bent bandukolva a XXI. században, azt mondja, hogy a hazai oktatás legfőbb baja a hittan és a testnevelés hiánya, mintegy ezek pótlásában és kiterjesztésében jelölve meg a közoktatás hazai programját.
Szó nélkül hagyja, hogy a szakmai tárgyalásokat óhajtó és az ellehetetlenített helyzetük miatt, továbbá a diákok jövője érdekében tiltakozó tanárokat a rendőrminiszter rendőrrohammal intézi el, s teszi ki az utcára, egyszerre növelve a pedagógushiányt, s egyszerre ellehetetlenítve a tanulókat, legfőképp az érettségire készülő, s tanáraikat elveszítő diákokat.
Egy szava sincs, amikor a közoktatás és a köznevelés ügyével megbízott rendőrminiszter azt mondja, hogy „én nem értek az oktatáshoz.”
Az egyetemek vagyonát alapítványi formába tereli és teszi lenyúlhatóvá, s inkompetens pártállami komisszárokat ültet élethossziglan az alapítványokba: saját minisztereit, államtitkárait, pártbéli polgármestereket, kormánybiztosokat, pártjának képviselőit, pártjának és családjának üzletfeleit, csókosait, barátait és barátnőit.
Az egyetemi autonómia elvéről mit sem tudva, s arról hallani sem kívánva nem teszi lehetővé, hogy az egyetemek a legminimálisabb hozzászólási vagy véleményezési jogkörrel rendelkezhessenek saját jelenük és jövőjük tekintetében.
Az alapítványok pártállami összetételében látja a garanciát arra, hogy a tudományosság általa megnevezett legfőbb kritériuma, a „nemzeti” eszme megerősítése és az „internacionalista-globalista” szemlélet száműzése a hazai oktatás és tudományosság dicsőségére realizálódjék.
A káderlerakatokká egypártrendszeresített +egyetemi" alapítványok átláthatatlanságát maga szorgalmazza, pártállami reflexeiből fakadóan természetesnek tekinti az intézményes garanciák teljes hiányát, s pártállami káderein keresztül őrzi az átláthatatlanság megszokott ködét és homályát.
Nem érdekli, hogy a közoktatásban részt vevő diákok nemzetközi felmérésekben is kimutatott eredményei mekkora mértékben esnek vissza, s még csak el sem gondolkodik annak okán, vajon miért választja egyre több diák a külföldi felsőfokú képzést a hazai helyett, továbbá ezekből hány marad kint véglegesen, a méltányosabb és biztonságosabb anyagi és egzisztenciális feltételeket, s az összehasonlíthatatlanul jobb tudományos-kutatási körülményeket választva.
Konklúzió:
„Akinek van gyermeke, az azért azt mondja, hogy miféle emberek ezek? Lehet, hogy van egy vita Magyarország meg Brüsszel között, meg nem értünk egyet. Micsoda ember az, aki bosszút áll más ember gyerekén vagy a fiatal nemzedéken? Micsoda dolog ez? Hát, ilyen emberek vannak Brüsszelben. Képzelje ezt el! Egy politikai vitát úgy akarnak lerendezni, hogy bosszút állnak a magyar fiatalokon.”
(A gátlástalanság, a manipulációs szándék, a tényleges felelősség hárításának gyávasága és a cinizmus csimborasszója.)
