Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.12.15.
Írtam már többször erről, és folyamatosan dolgozom rajta, és magamon is, hogy tisztábban lássam, értsem, képes legyek elengedni, módosítani, és mindig jó, ha ehhez valaki új szempontot tud adni.
Az alapdilemma az, amiről már többször gondolkodtam itt is, hogy miben határozzuk meg a növekedésünket? Talán földrajzilag bővülve, franchise rendszerszerűen, ami logikusan hangzana, hiszen ami már a 14 év tapasztalatával Toldon sikeres, azt vihetnénk tovább, más településekre, nemcsak elemeiben, mint most, a tizenhét faluban végzett családgondozással, intézményi együttműködéssel, hanem pl. a modellben mindent megalapozó közösségfejlesztéssel?
Ez ellen két dolog szól. Egyrészt, hogy az ilyen civil megoldások nem ösztönzik az államot arra, hogy foglalkozzon a társadalmi leszakadás problémájával, hiszen megoldják a civilek, nem szükséges hozzá a működésen, beavatkozási pontokon változtatni. Másrészt, hogy zömében civil és céges támogatásból működünk, ami meg azért probléma, mert állami feladatokat oldunk meg, helyesebben azokon foltozzuk be a réseket, állami támogatást pedig töredékére kapunk a munkának, és ebben a kötelezettségek teljesítésébe fektetett energiát már sokszor mérlegre tesszük a támogatással, gyakran töprengve azon, van-e értelme egyáltalán állami támogatást igénybe venni.
Persze a vége mindig az, hogy igen… hiszen ez kapcsolódás is, és a hatás reményét is megalapozza. Nem maradhatunk egy civil “zárvány”, ami elszigetelődik attól a rendszertől, ami egyébként a problémák megoldására is működtet intézményeket (és gyakran maga generálja azokat). De a működésünk zömét magán-és céges adományokból fedezzük, amire nem lehet, és talán nem is szabad bővülést tervezni. Mert az nem normális, ha egy olyan működés bővül, ami megoldást ad egy egyébként rosszul működő állami rendszer problémáira. Egyértelmű, hogy a rendszer hibáin kell javítani, esetünkben esélykiegyenlítővé tenni azt.
Ezt jól tudom szemléltetni a szegregálódó, esélykiegyenlítésre alkalmatlan iskolarendszer és a tanodahálózat példáján. Mindkettőt az állam működteti. De nem logikus lenne, hogy az iskolarendszert alakítsuk olyanná, ami megfelelő fejlesztést ad? E helyett párhuzamosan működtetünk egy olyat, ami nem tölti be a funkcióját, és egy másikat, amit arra használnak, hogy az előbbi hibáit bepótolja. Ez pénzügyileg se jó konstrukció…. hiszen bérek, épületek, rezsi, stb. vannak mögötte. Ráadásul a kettő együtt sem mutat olyan látványos eredményt a felzárkóztatásban, mint amit várnak tőle/kommunikálnak. Pedig már ennyi év után kellene.
Szóval, ez a fajta bővülés nem biztos, hogy jó ötlet.
Akkor nézzünk a másik stratégiai vonalat, pilotprogramként vinni Toldot, és megpróbálni a tapasztalatokkal hatni a rendszerre. A növekedést ebben a rendszerszintű átalakítás adná.
De ez az út járhatatlan. A döntéshozói szint viszonyulása teszi azzá. Nincs kormányzati szándék pl. az oktatási szegregáció visszaszorítására, a gazdasági recesszió hatásainak kezelésére, a családbarát intézkedések nem a leszakadóknak szólnak. A szociális gondoskodás szűkül, a mindenhol sikeresre kommunikált projektek ténylegesen nem változtatnak a családok élethelyzetén, életesélyein.
Az állami esélyteremtő programok ugyanúgy maradnak a rendszer mellett, mintha civilek lennének. Nem érintik meg azt a rossz működési struktúrát, csak kívülről épített, zömében egyházi keretek között próbálnak hatni. Ami fenntarthatósági szempontból is kérdéses, mert az látható, hogy az ilyen programok mindig addig működnek, amíg a forrás biztosított, és mivel a rendszer működése nem változik, így a problémák újratermelődésének ez biztos terepet ad.
A programokat lezáró fenntartási kötelezettségek legnagyobb százaléka csak adminisztratív igazolás, mindig dühöngök, mennyire kiürült nálunk ez is. Tartalom nélküli kötelező elemmé vált. Pedig logikus része lehetne egy uniós forrás felhasználásának. Bár sokaknak meg jó üzlet, hiszen épületek sora állt üresen a fenntartási ciklus végéig, majd került személyes hasznosításra.
Azt viszont el kell fogadnom, amit sokan mondanak: erről a rendszerről lepattanunk, világos, nem választhatunk olyan célt, amire nincs hatásunk, ami eleve kudarcra ítéltetett. Akkor talán az ellenzék irányából kellene próbálkozni? Nos, itt sincs biztosíték…írtam már többször, ez a terület nem “szavazatszedő”, és a társadalmi leszakadás valós kezelése olyan hosszú távú gondolkodást, munkát igényel, ami a mai politikai klímában elképzelhetetlen. És egyébként is: ha eddig sikerült szakpolitikai szinten maradni (még, ha sokan ezt nem is így ítélik meg), ezután sem szeretnénk besodródni a pártpolitikába.
Maradnak hát a szakmai hatások, az egyetemek, iskolák, szakmai hálózatok… ezekről is írtam már, hogy ebben tulajdonképpen jók vagyunk, fejlődünk, most épp egy új, innovatív elemmel is próbálkozunk az egyik egyetem szociális munkás képzésében. Nyilván ezek is hatások, lassan beépülők, szemléletre hatók, fontosak, de a rendszer működését nem fogják befolyásolni.
Legutóbbi beszélgetőtársam, aki egyébként önkénteskedni jött hozzánk, figyelmesen végighallgatott, és egy új szempontot emelt be, megerősítve, hogy a dilemmáim csakugyan feloldhatatlanok jelenleg. Azt, hogy az Igazgyöngy a működésével egy alternatív utat mutat azok számára, akik át akarják menteni magukban az emberséget, az átláthatóságot, a szolidaritást. Akik változást szeretnének éppúgy, mint mi, de mindenki a saját lehetőségein, keretein belül keresi a mozgásteret, ami ebben a függőségekkel megterhelt, sok területen rendőri attitűddel működtetett rendszerben senkinek sem egyszerű. És próbáljam meg magamban ezt is előremutató hatásként értelmezni. Hiszen ő is így került hozzánk… és nézzek a sok követőre, támogatóra ilyen szemmel is.
Próbálom…de egyelőre nem megy. Mert itt rögtön eszembe jut egy másik vonal, amit mások jeleztek, hogy a mi egyre erősödő szerepünk sokaknak felmentést is ad: nincs vele dolguk, hiszen megoldjuk mi, azért vagyunk. Megnyugszanak ebben, nem feszíti őket a társadalmi igazságtalanság, és ez nem jó. Ráadásul a folyamatosan erősödő szerep furcsa hatást is hozott: az egyik céges támogatónk most úgy látja, már elég erős az alapítványunk érdekérvényesítő képessége, ezért ez lesz az utolsó támogatásuk, szeretnének utána olyan szervezeteket keresni, amelyek még kicsik. Amit nyilván megértünk, de rengeteget dolgoztunk azon, hogy idáig eljussunk, és az ismertség (és sajnos a szakmaiság sem) nem jelent működési biztonságot. Nekünk sem.
Milyen fura ez… épp ma egy programban dohogtam, hogy a finanszírozás új rendszerében tulajdonképpen jobb, ha nem érünk el látványos eredményeket, mert az elvonáshoz vezet…és azokat támogatják a programon belül, akik kevésbé hatékonyak. A múltkor pedig egy kurzuson vetődött fel egy külső szemlélőben, hogy túl profi a webshopunk, nem tükrözi vissza, hogy társadalmi leszakadásban élőkkel dolgozunk. Jót nevettünk a területen épp ezen dolgozó kollégával, de közben pedig mutat ez is egy furcsa, torz képet, elvárást: ne legyetek már olyan profik semmiben, ha egyszer az esélyteremtés problémájában dolgoztok.
Mennyi hatás között kellene egy határozott irányt tartani! Küzdeni a túlélésért, biztonságot sugallni (na nem nagyon, mert akkor támogatókat veszítünk), nem provokálni a rendszert (mert akkor ellehetetlenítenek), szakmainak maradni (bár ez keveseket érdekel) fejlődni, növekedni (hiszen ez is egy elvárás, ha már stratégiával bíró szervezet vagyunk), közben az ügy-képviseletben politikamentes maradni, próbálni hatni, forrást találni, és remélni, hogy egyszer azok az értékek, amelyek mentén működünk, támogatásra lelnek. Egyszer talán a rendszeren belül is. Úgy is, ha nem tartozunk az egyházhoz. És úgy is, ha civilek vagyunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.