VAJDA MIHÁLY: MESÉK NAPNYUGATRÓL

GOND-CURA ALAPÍTVÁNY

 – PALATINUS KIADÓ
Szerző: VAJDA MIHÁLY
2003

Hogyan lett végül az „igazi világ” – mese 

Egy tévedés története 

1. Az igazi világ elérhetõ a bölcsnek, a buzgó hívõnek, az erényesnek – benne él õ, az õ. (Az eszme legrégebbi formája, viszonylag okos, szimpla, meggyõzõ. Körülírja azt a tételt, hogy „én vagyok Platón, én vagyok az igazság”.) 

2. Az igazi világ, persze, most elérhetetlen, de mint ígéret létezik: a bölcsnek, a buzgó hívõnek, az erényesnek („s a bûnbánatot tévõ bûnösnek”). (Az eszme továbbfejlesztése: finomítódik, becsalibb lesz, átfogóbb – nõvé lesz, keresztényivé válik…) 

3. Az igazi világ, bár elérhetetlen, bizonyíthatatlan, megígérhetetlen, de már gondolata is vigasz, elkötelezõdés, imperatívusz. (Alapjában a régi égi Nap, de már a szkepszis ködén át; az eszme szublimálódott, sápadt lett, északias, königsbergi.) 

4. Az igazi világ – elérhetetlen? Ugyan, csak még nem értük el. S mint ilyen, persze, ismeretlen is. Következésképp nem is vigaszos, nem megváltó, nem elkötelezõ: mire kötelezne el bennünket bármi ismeretlen…? (Rosszkedvû reggel. Az ész elsõ ásítása. A pozitivizmus kakasszava.) 

5. Az „igazi világ” – eszme, amely már semmire se jó, már nem is elkötelezõ –, haszontalan, feleslegessé vált eszme, következésképp megcáfolt eszme: hajítsuk el! (Napvilág; sugaras reggelizés; visszatér a bon sens és a derû; Platón belepirul szégyenébe; a szabad szellemek pokoli lármája.) 

6. Az igazi világot lapátra tettük; miféle világ maradt meg? A látszatvilág netán…? De nem! az igazi világgal a látszatvilágot is felszámoltuk! (Dél; ilyenkor a legrövidebbek az árnyak; vége a hosszú tévedésnek; az emberiség csúcspontja-delelõje; INCIPIT ZARATHUSTRA.)

Nietzsche 

Értelme ennek a bolond életnek nincsen, s ilyet látszólag megkonstruálni csak akkor tudunk, ha rengeteg új ostobaságot fûzünk a régiekhez. Minden, amit tehetünk, hogy meséket mondunk, hogy ezzel magunkat és másokat ideig-óráig elszórakoztassunk. Néha egy-két napig hiszünk ezekben a mesékben, mint ahogy a színész belefeledkezik szerepébe, de sohasem annyira, hogy azt higgyük, a „valóságra” találtunk. 

Feyerabend

...Tizenöt mese. Alapjában véve állat- meg embermesék. S mind a nyúlról és a vadászról. A nyúlról? Igen. Arról a nyúlról, amelyet mi, a napnyugati kultúra gyermekei naphosszat kergetünk… „Akik pedig adják a filozófust, s azt hiszik, hogy embertársaik oktalanok, mert naphosszat hajszolják a nyulat, melyet eszükbe sem jutott volna pénzért megvenni, nem sokat tudnak az emberi természetrõl. Mert az a nyúl nem jelentene számukra védelmet a halál és nyomorúságaink gondolata ellen, a vadászat azonban – amely eltereli róla figyelmünket – védelmet nyújt ellene.” (Pascal). Mesék tehát a nyúlról, melynek szüntelen kergetése védelmet nyújt számunkra a halál és nyomorúságaink gondolata ellen. 

Descartes nem vette észre, hogy az embert arra biztatván, hogy a természet urává és birtokosává legyen, egy olyan tradíció racionális megalapozását nyújtja, amely eredetileg nem az észre, hanem a hitre épített. „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet és hajtsátok birodalmatok alá.” Megeshet persze, hogy észrevette. S éppen az volt neki a fontos, hogy hit és ésszerûség egybeessék. Azt azonban biztosan nem érzékelte, talán nem is érzékelhette, hogy ha és amint a hit elvész, ha és amint az ember megöli Istent s a földet többé már nem Isten dicsõségére hajtja birodalma alá, akkor egyre inkább csupán a puszta hatalom akarását fogja megtestesíteni. A végén nem marad más az egészbõl, mint az akarat akarása egy rémesen sivár világban. Az ember nem a nyulat akarja már, csupán a nyúl akarását. Persze úgy igaz, ahogy Pascal mondotta: a nyúl akarásának akarása mégiscsak ésszerû: védelmet nyújtszámunkra a halál és nyomorúságaink gondolata ellen. 

A nyugati kultúra embere egyre vadabbul kergeti a nyulat (elképzelem magamnak az emberek milliárdjait, ahogy csaholva futnak a nyúl után!), s letaszítja az útról azt, aki naiv módon adja a filozófust, s odakiáltja az igyekvõknek: „De hiszen nektek nem is kell az a nyúl!” Letaszítja az útról ezeket a kultúrkritikusokat, akik ellentétben Nietzschével, Heideggerrel, Arendttel vagy Foucault-val nem tudják megérteni: önmagában a nyúl feleslegességének belátása sohasem fogja eltéríteni a nyugati embert a nyúl hajszolásának akarásától, melynek ma éppenséggel globalizáció a neve, s abban különbözik az eddigi stratégiáktól, hogy mindenkit, azokat is rákényszerít nyulat vadászni, akik – más kultúrák gyermekei – másképpen akartak védelmet találni a halál és nyomorúságaik gondolata ellen. „Hogy jönnek ezek ahhoz, hogy tudjanak valamit, amit mi nem tudunk!” S a napnyugati (vadnyugati) ember az erõsebb: a nyúlvadászat láthatóan edzi az ésszel azonosított szellemet. 

A technika lényegével, ami maga egyáltalán nem technikai, jámbor szándékú vagy harcra elszánt kultúrkritikusok nem szállhatnak sikerrel szembe. „Ha a technika lényege, a kényszerítõ keret (Ge-stell) mint a létben bennerejlõ veszély, nem más mint maga a lét, akkor a technikát sem pozitív, sem negatív értelemben nem uralhatja sohasem valami pusztán önmagára állított emberi cselekvés. A technikát, melynek lényege maga a lét, az ember soha nem gyõzheti le. Az ugyanis azt jelentené, hogy az ember a lét ura.” – mondotta Martin Heidegger 1949-es brémai elõadásaiban. 

Szóval mesék a nyúlról meg a nyúlvadászokról, akik közül egyik-másik tudja már, hogy meglenne nyúlpaprikás nélkül, de tisztában van azzal is, hogy mi sem változik azáltal, ha õ titokban csakis és kizárólag füvet eszik. MINT A NYÚL. S rájön: a legjobb, amit tehet, ha megpróbálja valamiképpen ismét varázslatossá tenni a maga világát.

ITT OLVASHATÓ, INNEN LETÖLTHETŐ (PDF-BEN)