PÁR SZÓ A LOPAKODÓ FASIZMUSRÓL A WORLD PRESS PHOTO KIÁLLÍTÁS KAPCSÁN

HÍRKLIKK
Szerző: MILLEI ILONA
2023.11.02.

...Szerintem pedig, ami igazán veszélyes a gyermekeinkre, az a lopakodó fasizmus, ami kezdi elárasztani az országot. A csatornákból – a szellemileg alultáplált embereknek köszönhetően – ismét bugyog fel a szenny, akik a Fidesz, de elsősorban Orbán Viktor jóvoltából azt hiszik magukról, hogy felsőbbrendűek. Azt hiszik, nekik van joguk megmondani, ki mit olvashat, ki mit nézhet, ki mit mondhat, és lassan azt is, ki mit gondolhat a világról, a másik emberről, a háborúról és a békéről, a nőről, a férfiről, a virágról, a kutyáról, a macskáról, az egész tágas világról.

Gyermekeinkre én azt is nagyon veszélyesnek, ha nem még veszélyesebbnek tartom, hogy a hatalomban levők gazsulálnak egy szélsőjobboldali párt embereinek, a miniszter haptákba vágja magát, és teljesíti egy nímand felszólítását, a múzeumigazgató pedig széttárja a kezét, nincs mit tenni, a fenntartó kérésének eleget kell tenni. Mint a régi szép időkben, amikor a „parancsra tettem” mindent vitt. Azt is sokkal veszélyesebbnek tartom a gyermekeinkre, hogy egy teremtett lélek sincs a Fidesz vagy túl értelmes, vagy túl tanulatlan csicskái, kiszolgálói, és egy forintért a lelküket eladó emberei között, aki azt mondaná, hogy álljunk már meg, azért a józan eszünket ne veszítsük el. Mert ide vezetett az, hogy 13 éve a hatalom megtartásának vágyától vezérelve, olyan dózisban kapják a Fidesztől a gyűlölet adagot, valamint a gonoszul és szemérmetlenül mocskos hazugságot, hogy ők az igazi magyarok, csakis ők, hogy már nem is akarnak, nem is tudnak lemondani a „felemelő” érzésről. Sőt, könnyű szívvel lökik oda: „ott a repülő, föl lehet rá ülni, és el lehet menni, hogyha nem tetszik”.

És ez az a lopakodó fasizmus, amiről beszéltem. Ugyan még nem ver agyon, nem vagoníroz be, nem deportál, mert én másképp merek vélekedni jóról és rosszról, de már kizár a saját hazámból.

Csakhogy én nem fogok elmenni. Nekem ez a haza legalább annyira a hazám, mint bárki másnak. Ugyanúgy jogom van a Knézich utca házfalain csorgó napfényt bámulni, mint a Lánchíd esti fényeit, vagy épp a Tisza, a Zagyva, a Duna megfontoltan vagy sebesen fodrozódó habjait, az ország hajnalonként madárfüttyel ébredő hegyeit, szomorkás völgyeit, rejtelmes rétjeit, szántóföldjeit, zúgó városait és csendes falvait csodálni, ahogy bárki másnak. Jogom van itt élni, és a gyűlölet kultúrája helyett az élet, a tudás, a belátás, az elfogadás kultúráját választani!

És azt gondolom, nem vagyok egyedül, sokan vagyunk, és egyre többen leszünk így. Maradunk, és az életre szavazunk!

ITT OLVASHATÓ