Szerző: BÓDI MÁTYÁS
2023.11.09.
2021 tavaszán kísérletet tettem arra, hogy az ellenzéki pártok szervezeti fejlettségét (értsd, tagságuk számát) tetten érjem. Megvizsgáltam az általuk (négy különböző választás alkalmával) több mint 10 ezer szavazókörbe delegáltak számát és annak földrajzi megoszlását. Ezáltal képet kaphattunk arról is, melyek azok a vidékei Magyarországnak, ahol a választás napján még a szavazóhelyiségben sem találkozhattak ellenzéki aktivistával a választók a 2014-es és 2018-as országgyűlési, valamint a legutóbbi két európai parlamenti választáson (2014 és 2019). A helyzet 2019-re vált igazán drámaivá, hiszen ekkora a magyarországi szavazóhelyiségek több mint negyedében már csak a kormánypárt delegáltjai számolták a nap végén a voksokat, ami nem is feltétlenül csupán a szavazatszámlálás mikéntjét kérdőjelezte meg, hanem sokkal inkább árulkodott az ellenzék általános szervezeti lemorzsolódásáról. Emögött elsősorban a Jobbik radikális leépülésének újabb stációja állt, hiszen a Vona-árvák ekkora már túl voltak egy pártszakadáson, valamint százmilliós ÁSZ büntetéseken. A 2022-es ellenzéki összeborulás stratégái okkal szemlélhették aggodalommal ezt a folyamatot. Amíg a 2018-as ellenzéki választói tömbnek ugyan mindössze alig 3 százaléka morzsolódott le a 2020 október 11-ei borsodi időközi választáson, egy egyéb iránt nem éppen kikezdhetetlen múltú jobbikos jelölt mögül, magának a pártnak az infrastruktúrája addigra komoly vesztéségeket volt kénytelen elkönyvelni. Ez már csak azért is tűnhetett kritikus fejleménynek, mert a Jobbik volt az a párt, amely 2018-ig jelenlétet tudott biztosítani a vidék Magyarországán, a kisvárosok (5-20 ezer fős lakosságszám) világában pedig kifejezetten erősen be volt ágyazva. Eközben a baloldali pártok abszolút számban ugyan nem kevés mozgatható szavazóköri delegáltja elsősorban a fővárosban és a megyeközpontokban dolgozott a választások napján...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.