Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.10.24.
Figyelem magam is, a környezetemet és a híreket is, és egyre rosszabb érzések kerítenek hatalmukba.
Valamiféle elkeseredett távolságtartás lett bennem az egész politikától, miközben feszít az érzés, hogy tenni kellene valamit. De arra nincs válaszom, hogy mit. Csak azt érzem, hogy ugyanazokban a körökben mondom el ugyanazokat, ugyanazok erősítenek meg, erősítjük meg egymást, emlegetve a társadalmi igazságtalanságot…. de ez nem hoz változást. Sem érvekben, sem tömegesedésben.
Egyre többen fordulnak félre, zárulnak be, és egyre kevésbé zaklatják fel az embereket az újabb és újabb korrupciós ügyek, az oktatási-vagy egészségügyi anomáliák, a nyilvánvaló csúsztatások, a külpolitikai szerepvállalások…. olyan, mintha hozzászoknánk. „Őrület…”-mondom gyakran, vagy „sosem gondoltam, hogy idáig jutunk”, stb. De ez mind lassan kiüresedik. Kiüresedik a haragom, felőrli a tehetetlenség.
Miközben nem akarok mást, csak egy szabadabb, társadalmilag igazságosabb világot. Ahol nem kell elviselni, hogy kettészakad a társadalom, ahol nem természetesek a hatalmas sportberuházások, melyek nem hoztak változást, sem az akkumulátorgyárak megállathatatlan terjeszkedése, sem a minőségi élet reményéből is kizárt családok tömege. Nem természetes, hogy az állami szolgáltatások, mint az oktatás, vagy az egészségügy egyre inkább növelik a társadalmi szakadékot. És ahol nincs kisajátítva a kultúra egy adott érték mentén.
És én, aki egész életében mindig büszkén volt jelen a nemzeti ünnepek megemlékezésein, egy ideje nem érzem azt, amit korábban. Szinte szégyellem magam ezért… de már nem akarom sem meghallgatni a politikával átitatott ünnepi beszédeket, sem elolvasni a cikkeket arról, hogyan kúsznak be ezek az iskolákba is, akár eseményeken, akár indirekt módon. Oda, ahol nem a befolyásolás, hanem a szabad döntésekre nevelés alapvetés volt.
Próbálom magamban erősíteni a munkám céljára összpontosítást, kizárva amit tudok, de naponta szembesülök vele, hogy nem tudok kizárni semmit, mert mindent meghatároz, mindent befolyásol a politika. Próbálom a szakmaisággal túlélni, de a lelkem összetörik, mert látom, ahogy ez már nem fontos tétel. Vagy mégis? Találok kapaszkodókat, réseket…de vajon ezek mentén megtalálom azt, amit keresek? És vajon ez elég? Megelégedhetünk azzal, hogy tesszük a dolgunkat tovább, amennyire ezek a keretek engedik? Vagy feszüljünk neki a kereteknek, kockáztatva, hogy a rendszer eltipor minket is, mint mást?
Sokan mondják, hogy igen, ez a megoldás. De ki tudja biztosra, hogy így lesz-e? Ha mégsem, mi lesz azokkal a családokkal, akik az évek során bennünk reménykedve kapaszkodnak belénk? Van-e jogom ezt kockáztatni?
A tipródások állandósultak bennem, és egyre nagyobb erőfeszítésembe telik, hogy ne szokjak hozzá ehhez az egészhez. Hogy ne zárjam be magam én is, mint más. Hogy az legyen bennem az erősebb, hogy mit akarok. És ne csak addig jussak, hogy mit nem akarok. Mert ma ez növekszik, ennek a tömege, nap, mint nap. Bár az is lehet, ez a természetes. A változás pedig csak azután következhet.
Jó lenne értenem jobban. Magam is, és a világot is. Talán akkor könnyebben túlélném.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.