Szerző: SZALAI ERZSÉBET
2023.10.21.
A mesterséges intelligenciáról (az AI-ról) szóló viták kapcsán gyakorta felmerül az a kérdés, hogy az AI megjelenése hogyan fogja befolyásolni a művészeteket. Sőt, mint többek között a hollywoodi forgatókönyvírók esete – akik a fenyegetettségük miatt még sztrájkba is léptek – mutatja, ez már velejéig a jelen kérdése is. Mit várhatunk az AI-tól, mint a műalkotásgyártás aktorától? A profitérdekeken túl milyen társadalmi szükségleteket elégítenek ki – ha egyáltalán kielégítenek valamit is – az AI kulturális termékei? Milyen új szükségleteket teremt, és hogyan hat a befogadókra, a műélvező közönségre? És hogyan tükrözi mindez a mai kapitalizmus állapotát, és milyen összefüggésbe hozható a jövő kapitalizmusával? Ezek a kérdések merültek fel bennem, amikor a Hévíz folyóirat szerkesztősége kérdést intézett hozzám: milyen irodalommal álmodnak az androidok és algoritmusok? Válaszom alább olvasható.
Az írás eredetileg a Hévíz folyóirat 2023/2-es számában jelent meg.
A mesterséges intelligencia tud irodalmat csinálni, tud regényt írni. Amit ír, annak van eleje, vége, cselekménye – csak éppen katarzist nem tud kiváltani. Mert azt csak a művész, a művészet tud.
Mi kell egy művészi alkotáshoz? Legelőször is múzsa, akinek az arcát látom írás közben, akihez beszélek. Az AI-nek annyi múzsája lehet, amennyit csak akar, akár pár másodpercenként is váltogathatja őket – vagyis egy olyan sem lehet, akihez érzelem köti – így nem lehet egy sem.
Ha nincs érzelem, akkor nincs kreativitás sem. Az érzelem a bármely, de különösen a művészi alkotáshoz elengedhetetlen intuíció berobbanásának, vagyis az isteni szikra kipattanásának alapfeltétele, mely a részekből új, létrejötte után csak erőszakkal szétbontható egészet, egy új minőséget kreál. Az AI ezt nem tudja, ő csak mennyiségeket, részeket képes egymás mellé rendezni.
Mert az AI-nek nincs tudattalanja. Mi történik a tudattalanban alkotás közben? Itt történik meg többek között a művész korábbi szenvedéseinek, traumáinak, elfojtott érzelmeinek feldolgozása, mely aztán az alkotás során új érzelmek és gondolatok formájában robban be a tudatosba. Az AI-nek azonban nemcsak hogy tudattalanja nincs, de hogy szenvedni tudna, az meg egyenesen képtelenség. Ha meg a szenvedés betáplálható a gépbe, nos, akkor az már nem az igazi, hiszen onnan akár mechanikus úton is bármikor kivehető. A cserélhető szenvedés protézisek sose közelíthetik meg az egyetlen egyén egyetlen, más által át nem élhető, máséhoz nem hasonlítható szenvedését.
A művészi alkotáshoz, a regényíráshoz sok-sok idő kell. Hogy legyen mód átélni a megtorpanásokat, az átmeneti alkotói válságokat, az elgyengüléseket. Hogy legyen mód élni a bumeráng hatással, amikor a művész akár ösztönösen is leküldi tudattalanjába kibogozhatatlannak érzett problémát, dilemmáit, hogy aztán egy idő elteltével agya egyszer csak kidobja a megoldást. Az AI ezt nem ismerheti, a másodperc törtrésze alatt megoldásokkal szolgál.
Jó művész, író csak szabad ember lehet, aki maga fogalmazza meg feladatát és kérdéseit, és semmilyen formában nem tűri az alkotói tevékenységébe való külső beavatkozást. Gondolatait, azok szerkezetét nem lehet satuba szorítani, vagyis nem lehet elemeit szabványosítani. Az AI viszont csak előre gyártott panelekkel képes dolgozni, működési módja így kizárja a spontaneitást, az egyediséget és eredetiséget. Feladatait, kérdéseit az őt programozó ember határozza meg – persze eljöhet az idő, amikor önálló életre kél majd, de az ember uralma alóli felszabadulása egyben az emberiség végét jelentheti.
Most pedig fordítsuk meg gondolatmenetünket, és vessünk egy pillantást a művészi alkotást, a regényt befogadó közönségre, tágabb értelemben arra a társadalomra, mely a műalkotást inspirálja, és élvezi azt, vagy kiveti magából!
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.