GÁBOR GYÖRGY: SZELLEMI ROMOKON ÜLDÖGÉLVE

SZABADSÁG KLUB
Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2023.10.26.

Ha a Corvinus oktatóiban akad szakmai és oktatói önbecsület (s ez az egy, amiben biztos vagyok, hogy akad), akkor most első lépésben nem sztrájkot szerveznek, s nem öt percig érdekes tiltakozást, vagy két percig sem érdekes aláírásosdit, hanem közösen, elegánsan, udvariasan, de a létező legnagyobb határozottsággal kérdeznek majd rá a Corvinus vezetőségénél az elbocsátás valós és tényleges okaira és részleteire.

Meglátásom szerint, ha a Corvinus vezetésének lenne egy parányi esze (tényleg csak parányi, ehhez nem is kellene több), valamint lenne egy még parányibb etikai-erkölcsi érzéke (ahogy minden valószínűség szerint nincs), akkor nem bocsátották volna el Ádám Zoltánt, a Corvinus Egyetem docensét.

Ezzel a cselekedetükkel viszont maguk szaporították a jól ismert felhozatalt, amely a filozófusoktól, a Liszt Ferenc Repülőtér elnevezését megbíráló Földrajzi Bizottságtól vagy az Origótól és a Népszabadságtól Iványi Gáboron, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösségen, a Klubrádión, Nagy Ervinen és a Színház- és Filmművészeti Egyetemen át a meteorológusokig, az Operaház igazgatói pályázatáig vagy az elbocsátott tanárokig ível (s lásd a sok-sok további személyt és intézményt).

S ha a legeslegparányibb tisztesség nyomai fellelhetőek lettek volna bennük, akkor Ádám Zoltán elbocsátásával szemben elsőként az érintett hallgató és a protekcionizmust valló, uram-bátyámos és csinovnyikos módon eljáró Mol-részvényes szülők emelték volna fel a szavukat, akiknek a személyéről egyébként mindenféle érdekes hírek kezdtek el szanaszét terjedni.

És ha a MOL-os szakikban volna bármi pozitív, a tisztesség és becsület legcsekélyebb fosszíliája, ami említésre érdemes lenne, de persze semmi említésre érdemes nincs bennük, s ha nem csinálták volna össze magukat az érintett szülők puszta nevétől, akkor a MOL, ha másért nem, hát legalább saját nevének lejáratását elkerülendő, valamit egészen biztosan eldünnyögött volna.

És végül, ha a Corvinus oktatóiban akad szakmai és oktatói önbecsület (s ez az egy, amiben biztos vagyok, hogy akad), akkor most első lépésben nem sztrájkot szerveznek, s nem öt percig érdekes tiltakozást, vagy két percig sem érdekes aláírásosdit, hanem közösen, elegánsan, udvariasan, de a létező legnagyobb határozottsággal kérdeznek majd rá a Corvinus vezetőségénél az elbocsátás valós és tényleges okaira és részleteire.

Miért történt? Arányos döntést hoztak-e? Részrehajlástól mentes döntésről lehet-e beszélni? A Corvinus vezetése elfogulatlanul tárta-e föl az egész ügyet a kezdetektől az elbocsátó határozatáig? Az üggyel szorosan összefüggő egyéb esetleges fegyelmi vétségek elkövetőivel szemben sor került-e bármilyen retorzióra? És így tovább, addig, amíg nem tisztázódik minden, félreérthetetlenül és egyértelműen, hogy ezt követően lehetőség nyíljék a szükséges, elkerülhetetlen és következetes konzekvenciák levonására.

Pontról pontra, hiszen a Corvinus oktatói felnőtt emberek, gondolkodó és értelmező emberek, ismeretekre szomjúhozó emberek, akik a konklúziók megfogalmazásához a rendelkezésükre álló információk alapján jutnak el, akik öntudatos emberek, s elvárják intézményük vezetőitől a világos és egyértelmű beszédet, s mindezt abban a szilárd és rendíthetetlen meggyőződésben, hogy az egyetemük ügyei közös ügyek, oktatókat és hallgatókat (mi több, leendő hallgatókat) egyaránt érintő fontos és nem elbagatellizálható kérdések (kiváltképp, ha az adott történet a létező legsúlyosabb egzisztenciális határozatba torkollott, jelesül egy szakmailag megbecsült, tudományos fokozattal rendelkező oktató elbocsátásába), amelyeket nem lehet elmaszatolni és azokat hétpecsétes titkoknak nyilvánítva 869 évre páncélszekrények mélyébe rejteni.

Mert a Corvinus nem egy elvont entitás, de nem is az éppen adott vezetők halmazával megegyező képződmény, hanem az egyetemi polgárok összessége.

És messze nem utolsó sorban: sokan elmondták, leírták és részletesen kifejtették már az álláspontjukat, persze nem a MOL-os szakik, vagy azok a méltatlanságok, akiknek jószolgálataikat miniszterelnöki utasításra egyetemi fokozatok osztogatásával ismerte el a mindig hálás Párt, arról a súlyos, botrányos, szakmailag elfogadhatatlan és megalapozatlan, kizárólag pártpolitikai és a jól megszokott pénzlenyúlási gyakorlatra építő, etikailag tisztességtelen, beláthatatlan (de ma már egyre beláthatóbb) következményekhez vezető döntési mechanizmusról, amely a fideszes alapítványokba áttolt-átlopott egyetemek megváltozott státuszához vezetett. Legfőképpen és alapvetően azt, ahogy a minden komolyan vehető egyetem működési feltételéül, az oktatási, a tan- és akadémiai szabadság elengedhetetlen alapjául szolgáló, sok-sok évszázados, a középkori keresztény Európában megfogalmazott, kidolgozott és gyakorolt egyetemi autonómia alapelve a rengeteg handabanda, félrebeszélés, kínos bizonyítványmagyarázkodás és a megannyi képmutató és manipulálni szándékozó duma, valamint a csábító pénzeserszénykék felmutatása ellenére is szükségszerűen, előbb még alig-alig feltűnően, aztán egyre látványosabban szorult (szorul) vissza, s kezdte meg lassú, megkérdőjelezhetetlen és visszafordíthatatlan agóniáját. A Corvinus méltán elhíresült esete, akármi is legyen a háttérben, az egyetemi autonómia tragikus elhalálozásának látványos példázata.

És ha valaki a továbbiakban a fideszes önkény leváltásán és sokszorosan kiérdemelt megbuktatásán vagy legyőzésén ábrándozik, tisztában kell lennie azzal, hogy az egyetemek rendszerében elkövetett, s az egész országot katasztrofálisan sújtó fideszes oktatási és kutatási pusztítás – az egészségügy mellett – elsőbbséget kell hogy élvezzen, amely a helyreállítás várhatóan sok évre kiterjedő, kemény és szakmailag ezerszeresen átgondolt munkáját veszi majd igénybe, hiszen ennek a munkának egy szellemi háború borzalmas nyomait kell majd eltakarítania, s a romokon az egész oktatási rendszert, a bölcsödétől a felsőoktatásig, újraépítenie.

ITT OLVASHATÓ