Szerző: Filoman
2023.09.03.
Gyakran hallani, főleg a klímaváltozás és a környezetvédelem kapcsán, hogy tartozunk a jövő nemzedékeknek. De pontosan kik azok, akiknek tartozunk és mivel? Miért kellene a még meg sem született emberek szempontjait szem előtt tartanunk? Ha a múltbeli generációk helyes döntései miatt nem lenne környezetszennyezés, nem csökkenne a biodiverzitás, és egy szebb Földön élnénk, akkor is mi lennénk-e itt, vagy akkor egy egész másik nemzedék örülhetne mindennek?
Bizonyos értelemben a jövő nemzedékeknek egyáltalán nem tudunk ártani, ráadásul, ha megpróbálnánk haszonelvű módon minimalizálni a jövő generációk szenvedését és maximalizálni a boldogságukat, az sok filozófus szerint „visszataszító következményekhez” vezetne: egy olyan dickensi világhoz, ami tele lenne nyomorgó, alig boldog tömegekkel. Tényleg erkölcsi kötelességünk a boldogság maximalizálása és egy ilyen disztópia megteremtése? Hogyan függ össze mindez a személyes azonosság filozófiai kérdéseivel? Vajon ha nem most vállalunk gyereket, hanem csak évek múlva, az még mindig ugyanaz a gyerek lesz? Számít-e a tetteink értékelésében az időbeli távolság? Számít-e például, hogy amikor törött üveget hagyunk az erdőben, az a jövő héten vagy a jövő évszázadban sért meg valakit? Tehetünk-e rosszat valakivel anélkül, hogy ártanánk neki? Mért tiszteletlenség a kukkolás? És vajon mentesülünk-e minden felelősségünktől, ha holnap becsapódik egy pusztító aszteroida?
Most induló, filozófiai témákkal foglalkozó podcastsorozatunk legelső epizódjában Kapelner Zsolt filozófus, a Tromsøi Egyetem kutatója és Paár Tamás filozófus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója a jövő nemzedékekkel szembeni kötelezettségeinkről és dilemmáinkról beszélgetnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.