Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2023.09.07.
Azt olvasom, hogy „Lázár János válaszolt a Horthy Miklós dicséretét nehezményező főrabbinak”.
A hír téves, Lázár János nem válaszolt a főrabbinak, legfeljebb úgy tett, csupán azt a látszatot keltette, de hisz ehhez ért ő igazán.
Lázár János ugyanis nem érvelt, nem mondott az ég adta világon semmit, ellenben kitett egy három évtizeddel ezelőtti Antall József-interjúban talált rövid és semmitmondó idézetet. Az eljárást a legsúlyosabb érvelési hibák egyikeként szokás emlegetni, tekintélyérvként (argumentum ad verecundiam), amely nem a vita tárgyára fókuszál, hanem a hivatkozott személy tekintélyére vagy pozíciójára. Amúgy Antall Józsefre ebben az összefüggésben még történészként sem érdemes hivatkozni, ugyanis a néhai miniszterelnök kizárólag orvostörténeti írásokat publikált, orvos-életrajzokat, ám nem volt kutatója a két világháború közötti magyar történelemnek.
Most pedig látom, hogy a kormányoldal jelentős gondolkodóinak sorából L. Simon László is szólásra emelkedett, aki – ez kétségtelenül meglepő – azt mondta, hogy amikor Lázár János Horthyt „kivételes államfőnek”, „igaz magyar hazafinak” nevezte, minden bizonnyal elragadta őt a hév. Ugyanis – így L. Simon – Horthy „vitathatatlan érdemének tartom, hogy rendkívül jól megválasztotta az ország vezetőit, politikai stabilitást hozott és az országot a teljes reménytelenségből vezette ki. A másik oldalon vitathatatlanul ott van, hogy nem tudta elkerülni a háborúba sodródást, nem tudta jól kezelni a németeket”, majd hozzátette még: óvatosan kell fogalmazni Horthyval kapcsolatosan, mert nem lehet, hogy csak a pozitívumokat lássuk és „nem vesszük tekintetbe azon zsidó származású honfitársaink érzékenységét.”
Azon zsidó származású honfitársaink érzékenységét valóban nem vehetjük már tekintetbe, akik Horthy országlása alatt pusztultak el, megszenvedve a zsidó törvények előidézte jogfosztás folyamatát, a Horthy-csendőrség által végrehajtott összegyűjtést és bevagonírozást, a Horthy-féle MÁV által példamutató fegyelmezettséggel és precizitással végrehajtott deportálást, vagy például nem vehetjük már tekintetbe a munkaszolgálatban agyonvert és meggyilkolt Szerb Antal vagy Radnóti Miklós érzékenységét sem.
De L. Simon a zsidó származású (értsd a Horthy-kor törvényei által azzá nyilvánított) honfitársaink érzékenysége mellett más érzékenységeket is említhetett volna, hogy világossá tegye, Horthy nem pusztán a folytonosan ágáló és a nemzet ügyébe belekotnyeleskedő „zsidó származású honfitársaink” miatt nem kapta meg az őt megillető méltó helyét a magyar történelemben, hanem ahhoz, hogy „kivételes államfőnek” és „igaz magyar hazafinak” nevezzük, érdemes volna nem zsidó aspektusból is szemügyre venni a tevékenységét.
Például az 1942-es újvidéki vérengzésként emlegetett, mintegy 3800, legfőként szerbek, zsidók, romák, ruszinok és oroszok ellen végrehajtott etnikai alapú tömeggyilkosságot, amely tehát más érzékenységeket is sérthetett, s amely valóságos és következetes felelősségre vonás helyett csupán látszatszerű és végrehajthatatlan ítéleteket vont maga után. Vagy Horthy kormányzósága alatt említsük meg a magyar történelem legnagyobb hadtörténeti katasztrófáját, a 250 ezer főt számláló, rosszul, gondatlanul és dilettáns módon felszerelt 2. magyar hadsereg Don-kanyarban bekövetkezett tragédiáját 1943 elején, amelynek során – mai becslések szerint – 128 ezer fő halt meg, rengetegen kerültek orosz hadifogságba, ahol ugyancsak a pusztulás várt legtöbbjükre, a hiányos felszerelés miatt az orosz télben menekülők százai szenvedtek fagyhalál, s mindössze 2-4 ezren élhették túl a katasztrófát.
De lépjünk tovább, hátha Lázár Jánosnak – legnagyobb meglepetésünkre – kedve kerekedne az olvasásra. Ugyanis Horthy megítéléséhez nem ártana ismerni a két világháború közötti páratlanul gazdag magyar szociográfiai irodalmat, amelynek szerzői nem kimondottan a liberalizmus uszályába sorolandók, kezdve Illyés Gyulától és Féja Gézától, Szabó Dezsőn és Veres Péteren át, Kovács Imréig és Szabó Zoltánig, stb. Valamennyien a kifosztott, megnyomorított, cseléd- és szolgasorba kényszerített, minden perspektíva nélküli vidéki magyar valóságot mutatták be, a Horthy-féle keresztény-úri világnak a tökéletes ellentétét.
És persze emlékezzünk meg a milliós magyar kivándorlásról is, amely az I. világháború után életbe lépett amerikai bevándorlás-korlátozási rendelettel a két világháború között kétségtelenül visszaesett, csakhogy épp a Horthy-korszakot jellemezte az a páratlan kivándorláshullám, amely a magyar géniusz távozását jelentette, zseniális természettudósok, feltalálók, orvosok, művészek, filmesek, világhírű előadóművészek kivándorlását az USA-ba, s amely folyamatot minden túlzás nélkül afféle szellemi Trianonnak lehet nevezni: az a szellemi-tudásbeli veszteség, amely ezzel, valamint a távozók után maradt, iskolákat és tanítványokat nélkülöző űrrel keletkezett, a magyar történelem sosem kiheverhető tragédiájává lett.
S mind a mai napig súlyosan érződik (és lesz érzékelhető még évtizedek múlva is) az a deficit, amely az úri-keresztény világ feudális jellegére támaszkodva, egy erős és öntudatos polgárság hiányában lehetetlenítette el a polgári habitus és mentalitás kialakulását.
Természetesen hosszan folytathatnám, de a magam részéről megelégednék azzal, ha a fent felsoroltakat Lázár János legalább egyszer az életében átgondolná, nagyképű, tudálékos és semmitmondó kijelentései helyett, amelyek semmi másról, csak rettentő felkészületlenségéről és ismerethiányról árulkodnak, no meg mindent felülíró és mindent alulmúló ideológiai szemellenzőjéről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.