ARANYSZÍNŰ MERCEDES ÉS MŰBŐR BUGYELLÁRIS

REZEDA VILÁGA
Szerző: Rezeda
20203.09.10.

Körülbelül akkor, amikor Rákay Filip aranyszínű Mercedessel gördült be Kötcsére – ami mindent elmond a nagy filmcsináló esztétikai mércéjéről -, özv. Horváthné, a kedves Erzsi néni elkezdett kotorászni a pénztárcájában valami maradék apró után, hogy száraz zsömlét vegyen a cikóriájához, mert úgy érezte, hogy erősen korog a gyomra.

Nem volt ez kellemetlen, inkább megszokott és jó ismerős érzés, Erzsi néni úgy volt ezzel a korgással, mint régi ismerőssel. Ilyen őszbe hajló estéken együtt szoktak ülni a stokin, ő meg a korgás, és közösen gondolkodtak a világ ostobaságán.

Vakargatta hát a tárca alját az öregasszony, és még akkor is dolgoztak a körmei a műbőr innenső oldalán, amikor maga Orbán Viktor gurult be a piknikre a nagy beszéd és nagy zabálás reményével meg szándékával, s a jó előre felállított kordonok mögé sietett, hogy szólni se lehessen hozzá. Provokálni őt mindenféle kérdésekkel.

Hopp, mondta ekkor, vagy inkább gondolta Erzsi néni, mert mintha valami kerekded, pénzszerű formát érzett volna a göcsörtös ujja végivel, de csak az otthonkája rég leszakadt gombja volt, amiért viszont semmit nem adnak a boltban. Még száraz zsömlét sem.

Így ment a világ előre párhuzamosan. Ahogyan futottak be sorban a Fidesz söpredékei a polgári piknikre, akképp fedezte fel hősünk a pénztárca legrejtettebb és legmélyebb bugyrait, de semmit nem talált benne.

Most, vagy rosszul emlékezett, vagy már elfeledte, mikor költötte el belőle a legutolsó fillért is, amikor például ’álamelnök úr Schmitt Pál küldte el a francba az őt faggató újságírót, de mondom, még szerencse, hogy szóba állott vele, mert azt is megtehette volna, hogy egyszerűen pofán vágja. Mint más kötcsei torkokból el is hangzott, azért, mert mit képzel, hogy odadugta az undorító pofáját.

Hopp, jutott eszébe ekkor Erzsi néninek, hogy miképp is feledhette el a zsebkendőt, amibe még régebben kötött bele elrejtve egy kis aprót, nem felkészülve az ilyen balesetre, hogy esetleg a műbőr tartójából teljesen kifogyna, hanem csupán a megszokás miatt. Viszont arra kellett rádöbbennie, elfeledte a zsebkendőt, hova is dugta, hogy mindenképpen meglegyen, de most nem lelte sehol.

Se a dunna alatt, se a csorba vizespohár mögött a szekrényben, csak egy helyen nem kereste – pedig ott volt -, a pongyolája zsebében. És ekkor elkezdett egy kicsit nekikeseredni, hogy már megint a gyomrával kell diskurálnia.

Olykor az ilyen megbeszélések unalmasak bírnak lenni nagyon. Kötcsén azonban ezidőtájt súlyos parfümökkel, Rolexekkel meg krokodilbőr táskákkal tolakodott a söpredék. Amerre a kedves vezető haladt, mint valami hangyaraj a koncot cipelő társ után, úgy sürögtek mögötte, hogy ki bír közelebb kerülni hozzá.

Csak épp a szeme sugarába, vágyakozva, vetne rájuk valami koncot ígérő pillantást, hogy észre sem vették ezek a polgárok, mennyire nevetségesek, s velük együtt milyen röhejes az a bamba nyomorúság, ami süt róluk, miközben világ urainak álmodják magukat a potrohos senkik...

ITT OLVASHATÓ