Szerző: BANYÁR JÓZSEF
2023.08.12.
A nyugdíj az átlagolvasó számára egyszerű témának tűnik, aminek az egyetlen lényeges jellemzője, hogy kicsi, és amúgy is csak egy bizonyos, elég magas kortól kezdve érdekes. Rovatunk azonban a mértékkel szinte egyáltalán nem foglalkozik, s kifejezetten a fiataloknak és középkorúaknak szól. Nem nyugdíjpolitikai aktualitásokat, hanem stratégiai megfontolásokat vetünk fel. A célunk, hogy a még legalább egy emberöltővel a nyugdíj előtt állók számára egy a mainál sokkal jobb nyugdíjrendszer vízióját vázoljuk fel, hiszen a rendszer alapvető megváltoztatásához – amire szükség van – legalább néhány évtizedes időtartamra van szükség.
Az emberi történelem során összességében háromféle nyugdíjrendszert (és persze ezek kombinációit, és egymás közti átmeneteit) próbáltunk ki: a hagyományost, a feltőkésítettet és a folyó finanszírozásút.
Azt lehetne mondani, hogy kezdetben volt a hagyományos nyugdíjrendszer, amit persze csak a másik kettő szempontjából lehet nyugdíjrendszernek tekinteni. Ez tulajdonképpen (nagy) családon belüli transzfermechanizmusokat jelent, de a lényege az, hogy a gyermekeket életük elején eltartották a szüleik, vagyis (főleg természetbeni) transzereket juttattak nekik, majd amikor a gyermekek felnőtté váltak, szüleik meg időssé, és képtelenné saját maguk eltartására, akkor a gyermekek visszaadták ezeket a transzfereket a szüleiknek, vagyis eltartották őket. A világ népességének nagyobb része számára 100-200 évvel ezelőttig ez volt a nagybetűs nyugdíjrendszer, és a fejlődő országok népessége nagyobbrészt még mindig így gondoskodik időskora biztonságáról.
Ha gazdaságilag elemezzük a dolgot, akkor itt az történik, hogy ezek az időben erősen eltolt transzferek a gyermekek és a szüleik között nagyjából kiegyenlítik egymást, vagyis a szülők adnak, és ezért később kapnak. Megint másképp, úgy is fogalmazhatjuk, hogy – mivel az „adok” és a „kapok” időben nagyon elválik egymástól, ezért itt nem csere történt, hanem befektetés, mégpedig a szülő a gyermek humán tőkéjébe fektetett be (a transzfereivel lényegében létrehozta, illetve fejlesztette azt), s ennek a befektetésének a hozamát kapta meg idős korában. Emiatt a szülők nagyon erősen érdekeltek voltak a gyermeknevelésben, s lényegében ezt látjuk ma is a fejlődő országok nagyon magas fertilitási rátáit szemlélve.
Vagyis a hagyományos nyugdíjrendszer egyértelműen ösztönözte a gyermekvállalási hajlandóságot, hiszen a gyermeknevelést megtérülő befektetésnek lehetett tekinteni, ráadásul akkoriban a népesség széles rétegei számára ez volt szinte az egyetlen hosszú távú befektetési lehetőség. Nem biztos, hogy így tekintettek, illetve tekintenek a fejlődő országok lakói most a gyermekvállalásra, de tény, az jó üzlet volt és a világ bizonyos részein az is maradt. Úgy is mondhatjuk, hogy a hagyományos nyugdíjrendszer és a magas fertilitás kölcsönösen meghatározták egymást: a nyugdíj függött a fertilitástól, az ösztönzést (vagyis a gyermeknevelési erőfeszítések megtérülését) a nyugdíj (vagyis az időskori biztonság) adta.
Az elitre ez nem vonatkozott és ma sem vonatkozik.
Ők alapvetően a vagyonuk hozamából éltek, élnek életük minden szakaszában, így időskorukban is. A vagyont vagy örökölték, vagy ifjabb korukban valamely jelentős tett jutalmaként kapták, vagy szerezték. Azt lehet mondani, hogy ők feltőkésített nyugdíjrendszert használtak, igaz a tőke itt általában sokkal nagyobb volt, mint ami az időskori megélhetéshez szükséges volt. A gyermekvállalásra pont ezért volt hatása: gondoskodni kellett a felhalmozott vagyon továbbörökítéséről, szokták ezt dinasztikus motivációnak is nevezni.
A tényleges feltőkésített nyugdíjrendszer logikájában hasonló az elit vagyonfelhalmozására, de nagy különbség, hogy itt már nem, vagy nem jelentősen haladja meg a felhalmozás azt, amit idős korban (várható értékben, figyelembe véve az élettartam hosszának – egyébként jól felmérhető – bizonytalanságát) el szeretnének fogyasztani. Ez már nem (csak) az elitre terjed ki, s a vagyon mérsékelt mivolta miatt nincs is örökhagyási motívum (nincs mit örökül hagyni, a nyugdíjvagyont felélik az érintettek), vagyis egy ilyen nyugdíjrendszer közömbös a fertilitásra nézve, nem igényli a gyermekbe való befektetést, vagyis a gyermekvállalást. Ugyanakkor ahol ilyen rendszer van, ott – ellentétben a hagyományos nyugdíjrendszerrel – nincs is már csatorna a gyermeknevelési erőfeszítések megtérülésének, vagyis a gyermeknevelés elveszíti befektetés jellegét, egyfajta hobbivá, manapság inkább már (a magas költsége miatt) luxusfogyasztássá vált.
Magát a feltőkésített nyugdíjrendszert nem érinti negatívan az, hogy emiatt folyamatosan csökken a fertilitás, hiszen az nem függ – legalábbis első körben, ahogyan azt egy korábbi cikkemben már kifejtettem: attól, hogy mennyi gyermeket nevelnek az adott országban.
Amikor a hagyományos nyugdíjrendszer (lényegében munkamegosztás megváltozása és a hagyományos család felbomlása miatt) megszűnt, akkor kezdték a modern nyugdíjrendszereket bevezetni a kormányok széles néprétegek számára. Kezdetben ezek a rendszerek a fenti feltőkésített logikát célozták meg, azonban a feltőkésített rendszerek nem viselik jól a modern háborúkat, amely a felhalmozott vagyon/tőke hatalmas rombolásával járnak. Mondhatni azok feltételezik az örök békét. Mivel ez a huszadik század első felében enyhén szólva nem valósult meg, ezért egy új nyugdíjrendszerrel kezdek el kísérletezni, a folyó finanszírozásúval, ami hamarosan a legelterjedtebbé vált...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.