Szerző: Rezeda
2023.08.03.
Név nélkül felsorolva ott mosolygott a tűző napsütésben két polgármester, egy vármegyei közgyűlési elnök, két fejlesztési tanácsi elnök, egy államtitkár és egy miniszter, aki viszont maga volt Gulyás Gergely, mert a jelek szerint ő mostanában mindenhol ott van. Ám nem azért említettük őt név szerint, mert különösebb érdemei volnának, ugyanis ugyanolyan porbafingó kis organizmus, mint a többi hat, ellenben ő mondta meg a tutit, hogy miért örülünk egy földút átadásának, és miért voltak ezen ott rajta kívül még hatan, potentátok, illetve a híriroda a sürgölődő fotóssal.
Gulyás Gergelynek egyébként nem igazán kellene megszólalnia, főleg nem mostanában, mert az elmúlt napokban láttuk, mik bírnak kijönni belőle, mint ahogyan egyébként ez alkalommal is. Ez a dűlőút-bekötőút-földút ugyanis az ő tálalásában nem egyéb, mint „a dűlőút átadása jól szimbolizálja azt a fejlődést, amelyet Tokaj-Hegyalja és Tarcal elért, az ott elindult fejlesztések pedig bizonyítják, hogy a térség gyorsan fejlődik, ugyanúgy, ahogy az ország egésze”. És itt megállunk egy szóra tanár úr, mert szimbólummal találtuk magunkat szemben. Ez pedig olyan valami, ami mutatja az esszenciát, a kivonatot mégis messzeringóan.
Ránézésre ez az út nem egyéb, mint amit az évtizedek (századok) alatt arra járó munkások, lovaik, teheneik, mostanában traktoraik kitapostak a löszből, most pedig ráeresztették a Józsit a tolólapátossal, és máris kész volt a fejlődés és a jövőbe vivő biztos út. Ami egyébként, majd elfeledtem, három és fél kilométeres, viszont arról nem kaptunk információt, Mészáros építette-e méterenként pár milliárdért, de nem is ez a lényeges, hanem a rohamos fejlődés maga. Hogy ez a földút mutatja Gulyás szerint az országban végbemenő folyamatokat, ez azonban olyan, hogy jön egy tavaszi zápor, és huss, elmossa az egészet.
Olyan fejlődés ez, ami az egész országra jellemző, idézzük meg még egyszer Gulyás szavait, és az a különös helyzet áll elő, hogy most az egyszer nem hazudik, pedig nagyon akart volna. Nem ragoznánk tovább ezt az ingatagságot, hanem inkább azon mélázunk egy pöttyet, hogy miért mentek oda ezek hatan, miért vigyorognak teli pofával, és, hogy komolyan gondolják-e ezt az egészet. Mostanában amúgy is kétségek gyötörnek, hogy amiben élek, az egy rossz álom-e, vagy egy rosszul megírt színdarab, mert életnek kevéssé nevezhető. Ez az én egyéni nyomorom, az viszont már nem, hogy a hercegkisasszony a földesúr ezen a tájon.
Ők hatan pedig azért mutatják olyan nagy rössel ezt a nyomorult utat, hogy dokumentálva legyen, ők ott voltak, ők örültek, sőt, még tán az érdemüknek is tudják be a Józsi tolólapátosát. Amit látunk, az egyébként egy kabaréjelenet, a szerző, ami maga az élet, azt mutatja, milyen mélységekig képes süllyedni az ember a végtelen szervilizmustól és szolgalelkűségtől, eközben miképpen veszíti el a kapcsolatát az amúgy is illékony valósággal, s hogy végül ez a kép, ahogyan hatan ott idiótán vigyorognak, hogyan kerül be a lapokba győzelmi jelentésként.
Mária néni az otthonkájában pedig örül a megyei kesmában látva az újabb diadalt. Mielőtt szokás szerint az történne, hogy kapna az ember a képibe, miért ezzel foglalkozik, amikor vannak ennél sokkal fontosabb dolgok is, akkor arra azt lennék kénytelen felelni, az lehet. Ámde olyan, amiben ilyen sűrűségben és mélységben mutatkozik meg a rendszer pitiáner primitívsége, máma csak ez az egy, amiben benne van minden nyomor. Minden hazugság és az összes bő gatyás társak. A jövőbe vivő, hatan felavatott földút, mint boldogságunk záloga. No meg az észveszejtő fejlődésé. Mondja valaki, hogy ez nem delikát, mert bizony az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.