Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.07.23.
Persze mindig mérlegelem azt is, mennyire a társadalmi leszakadás sajátossága egy-egy felismerés, és sokszor kell azt mondanom, jelen van ez mindenhol, de talán jobban halmozódik azon a terepen, ahol dolgozunk.
Ezeket a felismeréseket először talán akkor rögzítettem, mikor a társadalmi vállalkozásunkban a szülők foglalkoztatásába kezdtünk. Kezdtem kigyűjteni a kudarcos esetek után azokat a viszonyulásokat, amelyek konfliktushoz vezettek, gyakran felmondáshoz is. Próbáltunk persze az új munkatársakkal olyan szabályrendszert kialakítani, amelyben ezek a kockázatok kiküszöbölhetők, de ez is sok tényezőtől függött. Részben azoktól, akiket felvettünk dolgozni, az ő egyéni problématérképüktől, és részben azoknak a kollégáknak a tudásától, attitűdjétől is, akik feladata a munka szervezése, irányítása, a munkatársak fejlesztése volt.
Szóval, ez azért is érdekes, mert közben körvonalazódnak azok a kompetenciák is, amivel a fejlesztőknek rendelkeznie kell ezen a speciális terepen, mert ez sem választható le a problémától. És persze így is volt olyan helyzet, hogy pont a fejlesztő nem megfelelő viszonyulása erősítette fel azokat a hatásokat, ami ellen küzdöttünk.
Az azóta is bővített munkavállalói kompetenciahiánylista pedig azért is érdekes, mert azt is mutatja, milyen képességeket kellene fejleszteni az iskolának ahhoz, hogy munkaerőpiaci szempontból is értékes emberek kerüljenek ki az oktatásból.
Az első naiv megközelítésem az volt, amit hallottam mindenfelől: a generációs szegénységben élőknek csupán lehetőséget kell adni, és rögtön megváltozik az életük, mert eddig ettől megfosztották őket, de ha visszakapják, minden más lesz.
Nos, ez így elég hamar megdőlt. Az első pillanattól kezdve próbáltam bevonni őket a döntésekbe, azt gondoltam, a részvételi demokrácia általam megélt szabályai szerint működnek majd ők is. De az nem úgy van, hogy az ember bevon egy munkahelyre 5-10 embert, és azt gondolja, ha közösen határoznak meg már az elején célokat, szabályokat, akkor majd elkezdenek e szerint, közösségként együttműködni. A szegénység ugyanis olyan attitűdöket alakított ki, amiben az egyéni előnyszerzés felülír mindent.
Ebben nagy mélységeket (és persze néha magasságokat is) megéltünk. A másik csicskáztatása, a feladat és felelősség alól kibújás, a lopás, a fenyegetés, a manipulálás, az összejátszás ellenünk, az előnytelen haszonszerzés a másik, vagy a mi kárunkra, stb. mind mutatta, hogy túl nagy lépéssel kezdtük, és sokkal több fejlesztéssel, kisebb lépésekkel lehet csak haladni.
Azt hiszem, a következő nagy felismerés akkor volt, mikor a jól működőket kezdtem figyelni, hogy velük vajon miért megy? Ekkor egy látogató kritikája, ami érdekes volt, és nyilván nem ismerte az adott eset hátterét, így aztán bátran mondott ki értékítéletet is, irányította rá a figyelmem a paternalista kommunikációra, amit utána tudatosan kezdtem figyelni, nemcsak nálunk, hanem az intézményrendszerben is. És – kilépve a társadalmi leszakadásban érintett társadalmi csoport szintjéről – azt láttam, hogy az egész intézményi viszonyulásban jelen van ez. A pedagógus és a gyerekszerepben kezelt szülő, az orvos és a beteg, a hivatali dolgozó és az ügyfél, sőt, az intézményrendszer valamennyi működésében. A tanult, a hierarchiában magasabban álló, megmondja a tutit, hogyan és mit kell tenni, a másik pedig elfogadja. Mintha belénk lenne kódolva… És ez, mintha erősödne is az utóbbi időben. Legalábbis sokkal durvább kommunikációval van jelen sok helyen.
Persze, sokunknál ez nem vállalható, én is visszakérdezek, ha sértőnek találom, ha így szólnak hozzám, hogy miért beszélnek így velem, azt hiszem, tanuljuk ezt az egészet több területen már.
De a kiszolgáltatottság nagy úr ebben. Az visszafog sok mindent. Aki pedig generációk óta kiszolgáltatottságban él, annak ez mélyen beégett viszonyulás lett. Annyira, hogy ebben képes működni is, és a döntési helyzetekkel nem tud élni. Akkor érzi magát biztonságban, ha megmondják neki, mit kell csinálnia. Ha átvállalják a felelősséget. Ha neki nem kell ezt felvállalnia, “csak” a végrehajtást.
A fejlesztés tehát itt kétoldalú.Magunkat is fejleszteni kell, önreflektívan, hogy levetkőzzük ezt a viszonyulást, és őket is, hogy élni tudjanak az önálló döntések lehetőségével. Nem egyszerű…
Fontos pontja ennek a közös szabályalkotás, majd annak a következetes betartása, betartatása. Ehhez azonban kell egy képesség: a szabálykövetés képessége. Ami alkalmazkodással, lemondással jár, együttműködéssel és felelősségvállalással is. A jó szabály objektívitásra törekszik, és közös megállapodás eredménye. Változtatható persze, de csak a megfelelő információk birtokában, amihez viszont megint tudások kellenek.
Ha pl. megállapodunk, hogy pontosan tartjuk a munkaidőt, akkor nem lehet elfogadni, hogy valaki nem tartja. Ha megállapodunk, hol a dohányzásra kijelölt hely, akkor mindenkinek azt kell használnia. Ha azt mondjuk, hogy nem lehet hazavinni semmit, anélkül, hogy ne kérné el valaki, akkor ahhoz mindenkinek tartania kell magát, stb. Nagyon sok gyakorlás kell ahhoz, hogy ez beépüljön. És felnőttekkel már nagyon nehéz ez…ha gyerekkorban nem kezdjük el.
Aztán tanultam még valamit. Amikor valaki egyéni indok alapján kér kivételt egy szabály alól, abban személyesen sosem célszerű döntést hozni. Csak a szabályok közös megbeszélésekor érdemes ezt megtárgyalni. Mert ha valami miatt engedünk a személyes kéréseknek, abból mindig baj lesz. Akkor jön a “kivételezés”, éppúgy, mint a gyerekeknél. Amit követ a “ha neki lehet, akkor nekem is” lépés. És szétesik a nagy munkával felállított szabályrendszer.
Nagyon nehéz a szabálytartást hangsúlyozó, ugyanakkor egyéni problémákra reflektáló segítő-fejlesztő munkát végezni egyszerre. Mert egyénileg vizsgálva a helyzeteket, az ember gyakran belátja, hogy itt bizony szabály ide, szabály oda, felül kell írni, és segíteni kell. De az esetek nagy százalékában a saját kárunkon tanultuk meg, hogy a következetes szabálytartás jobb megoldás.
Mert szabályok kellenek, hogy működjön a közösség. A részvételi demokráciát pedig a szabályok közös kidolgozásával kell elkezdeni felépíteni. Csak azokra a szabályokra tudunk építeni, amit elfogad a közösség.
A helyi közösségi szabályokkal különben azt hiszem, már egészen jól állunk. Most lépünk majd azok felé a szabályok felé, amelyek a társadalom működését határozzák meg. Ez sem lesz kisebb kihívás, ezeket megértetni. Pláne azért, mert elég különlegesen alakulnak mostanában. De azt meg kell értetni, ki, mikor avatkozhat be a szabályok kialakításába. Mert a szabályok nem kőbe vésettek. Sem a kisebb, sem a nagyobb közösségben. A társadalomban sem.
A részvételi demokráciához tudás kell, világlátás, felelősség, és bátorság is. A bátorság pedig közösségi megerősítéssel fejleszthető. Kellene ezt tanulni, tanítani gyerekkortól. Mert aki nem kap ehhez tudást sem az iskolában, sem a családban, sem a közösségben, az marad a manipulálhatóság és a paternalista viszonyulás elfogadása szintjén.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.