Szerző: MARKÓ BÉLA
2023.07.02.
Panaszkodó nemzet vagyunk. Szívesen panaszkodunk arra is, hogy be vagyunk a nyelvünkbe zárva. Vannak ugyan Európában nyelvrokonaink, és bizonyítható ez a rokonság strukturális sajátosságokkal, sőt, közös gyökerű szavak sokaságával is, ám ezekből a gyökerekből meglehetősen nehéz a mai szóalakokra ráismerni. Közös a gyökér, különbözik a virág. Vagyis a finnekkel vagy észtekkel sem értjük meg egymást, nemhogy a többi európai néppel.
Elképzelni sem tudjuk valóban, mennyire mást jelenthet az anyanyelv az indoeurópaiak számára, akik lépten-nyomon ráismernek saját szavaikra a másik nyelvben, és ezen belül is mennyire ismerős lehet szláv a szlávnak, latin a latinnak, germán a germánnak. Mi magyarok még arra is rácsodálkozunk, hogy a moldvai csángók egy olykor nehezebben érthető, archaikus nyelvet beszélnek hozzánk képest, miközben a románok villámgyorsan illeszkednek be az olasz, spanyol vagy francia nyelv világába, és rövid idő múlva már folyékonyan beszélnek ezeken a nyelveken. Sejtésem szerint így lehetnek egymás nyelvével a bolgárok, szerbek, csehek, szlovákok, lengyelek, ukránok vagy oroszok is, ami persze nem akadálya annak, hogy öldöklő háborúban próbálják most az oroszok leigázni azt a népet, amelynek nyelvét részben már eleve megértik, a többit pedig viszonylag hamar megtanulják. A németeknek meg sok esetben egy-egy dialektus az anyanyelvük, és a közös német irodalmi nyelvet külön el kell sajátítaniuk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.