A ZSIDÓ TANÁCSOK TANÁCSTALANSÁGA

NÉPSZAVA
Szerző: HEGYI GYULA
2023.07.30.

Moldova György A Szent Imre-induló című regényében olvastam először azokról az úgynevezett zsidó tanácsokról, amelyeket a náci megszállás után a németek és a magyar hatóságok állítottak fel a zsidók kiirtásának gördülékeny lebonyolítására. Ezt ilyen egyértelműen persze nem mondták ki, és eleinte a magyar hatóságok sem hitték volna, hogy ilyesmi valóban megtörténhet a XX. század derekán. A borzalom a sárga csillag bevezetésével, a gettók felállításával és a vidéki zsidók Auschwitzba deportálásával, fokozatosan történt meg. A vidéki zsidó tanácsok egy ideig igyekeztek fenntartani a reményt és a rendet, aztán tagjaik többségével együtt eltűntek a megsemmisítő táborokban. A budapesti zsidóság azonban a saját tanácsával együtt megmenekült a teljes pusztulástól. A túlélők, mint a kiskamasz Moldova is, újrakezdték az életet, de meg akarták tudni, kik felelnek az üldöztetésért és a több százezer ember haláláért. És nem felejtették el, hogy a zsidó tanácsok tagjai – legalábbis kifelé, látszólag – szolgálatkészen együttműködtek a németekkel és a magyar hatóságokkal.

Veszprémy László Bernát, aki közel fél évszázaddal a holokauszt után született, a Tanácstalanság címet adta a zsidó tanácsokról szóló friss könyvének. A mű szerencsés ötvözete a tudományos munkának és az igényes történelmi ismeretterjesztésnek, némi emlékezetpolitikai disputával és publicisztikával együtt. Hatvan sűrűn szedett oldalt tesznek ki a jegyzetek és a bibliográfia, és nincs kétségem afelől, hogy a szerző el is olvasta mindazt, amire hivatkozik. De az alapmű mentes a tudományoskodástól, olvastatja magát, és a borzalmak abszurditásának bemutatásánál néhányszor szinte felforrósodik a szöveg. 1944 tavaszán a városi és községi zsidó tanácsok felállítását követően szóba került a regionális tanácsok felállítása is, és ezeknek azonnal akadtak önjelölt vezetői. De aztán, ahogy a szerző írja, „a vidéki regionális tanácsok rövidesen alá is merültek a holokauszt mindent elborító, fekete hullámaiban”.

Ez a kis részlet jól jellemzi Veszprémy munkamódszerét. Bemutatja egyes zsidó tanácstagok utólag szánalmasnak tűnő buzgólkodását. Emberi gyengeségeiket is, de mindvégig hangsúlyozza, áldozatokról van szó, akiket egy kegyetlen és embertelen rezsim terelt ilyen helyzetbe. Szól a nehezebb döntésekről is, hiszen több településen a zsidó tanácsokon múlott, hogy ki került Auschwitzba, és ki a híres-hírhedt Kasztner-vonattal Svájcba, vagy legalább az ausztriai Strasshofba. A döntés pillanatában persze nem lehetett pontosan tudni, hogy a végállomás mit jelent, de azért az sejthető volt, hogy ahová öregeket, betegeket, csecsemőket visznek „munkára”, ott kevés az esély a túlélésre. Veszprémy leírja, hogy alapvetően három szempont érvényesült az auschwitzi transzportból való kiemelésre: menteni próbálták a gyerekeket, a „hitélet terén kimagasló személyeket” és azokat, akik különösen hasznosak lehetnek majd a túlélő zsidóság számára. A leghírhedtebb eset a kolozsvári zsidóké, amelynek Kasztner Rezső is részese volt, és az ügy az ő perében később az izraeli bíróság elé is került. A fiatal szerző végső soron láthatóan elfogadja azt az igazságot, hogy ha száz ember közül ötvenet meg lehet menteni, akkor valakinek vállalni kell az ötven kiválasztásának a morális felelősségét...

ITT OLVASHATÓ