Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.07.14.
Ami jó, hogy a környék falvaiban a nyári időszakra is kapnak ebédet a hátrányos helyzetű gyerekek, úgy, mint az iskolaidőben, csak most érte mennek, hazaviszik, és otthon eszik meg. E mellett működik még az un. népkonyhai szolgáltatás is, ami a rászoruló felnőttek ebédjét jelenti. Igénybe is veszik, gyerekek és felnőttek is a lehetőséget.
Nagy segítséget jelent ez, de nyilván tipikusan állami ügy-kezelés ez is, mert az okok, ami miatt erre szükség van, a létminimum alatt élő családok helyzetén alapvetően nem változtat. Az okok, legfőképp a tanulatlanság, amiben ott van az alapkészségek megfelelő szintjének és a szakmaszerzésnek az el nem érése, ami aztán a munkavállalói kompetenciák hiányában csúcsosodik ki, kezeletlen maradnak. Ezt persze kezelhetné egy esélykiegyenlítő iskolarendszer, de ez, ami most van, nem az, és ahogy a helyzet kinéz, nem is várható ebben változás.
A közmunkaprogramokban helyhez kötött, vegetáló családok jövedelemszerzéséről már sokszor írtam. A feketezónában felépített életstratégiák, a feketemunka, az üzletelés, boltocskázás, pénzért fuvarozás nem legális, ám mindenki számára tudott és elfogadott, ezzel egészítik ki a közmunkabért, családi pótlékot, gyest, van, aki a nyugdíjat is. Sem intézményi erőforrás, és szerintem szándék sincs a rendszerben ennek a kifehérítésére, hiszen nem tudnának megélni másképp a családok, és a szolgáltatáshiányos, elszegényedett települések sem lennének élhetők. Furcsa szintentartás van, ami azt jelenti, hogy ha nincs kiugróan nagy cirkusz, agresszióba torkolló konfliktus, mindenki szemet huny fölötte.
A másik, ami miatt nem a legális munkavállalás felé veszik az irányt, az eladósodás, a behajtócéges tartozások sora, melyek két tartozás esetén a fizetés 50%-nak levonását is jelentik. A feketemunka mellett itt, a határ közelében most sokaknál megoldást jelent a Romániában vállalt munka, a határ túloldalán hatalmas ipartelep van, és az összeszerelő-üzemekben, három műszakban sokakat foglalkoztatnak. Hozzák-viszik őket, cafetéria is van, és aki bírja, itt levonás nélküli fizetéshez juthat. Persze megterhelő, főleg a nőknek, akik e mellett viszik a háztartás és a gyerekek gondját is, és persze azok tudják csak bevállalni, ahol kisebb gyerekek már nincsenek, vagy a felügyeletüket meg tudják oldani.
Ezek mellett van még nyári mezőgazdasági idénymunka, akár külföldön is, ez jól fizet, de egy-két teljes hónap távollétet jelent, amit a család miatt nem mindenki engedhet meg magának.
És hát itt van a gyerekek kérdése. A társadalmi leszakadásban nyaralásról nem hallani. Van, akik sehova sem mennek, vannak, akik egy-egy fürdőt, közeli városi kirándulást megszerveznek, ez a maximum. Néhol hallani rokonlátogatást, ahol elmaradnak a gyerekek is pár napra, ez a nyaralás.
A napközis jellegű Erzsébet-táborok célcsoportját nem a hátrányos helyzetű gyerekek alkotják, hanem azoknak a családoknak a gyermekei, ahol a szülők dolgoznak, és a tábor ideje alatt leveszik a vállukról a felügyelet gondját. Ahol a településen van iskola, ott sokan elérik, ahol utazni kell érte, onnan nem. Pl. azért nem, mert a buszjáratokat a nyári időszakban a Volán gyéríti, hiszen nincs iskola, és a ritkább buszjáratok nem igazodnak az Erzsébet-táborok napi időbeosztásához. Így a kistelepülési gyerekek, ahol nincs iskola, otthon maradnak.
Vannak persze “ottalvós” Erzsébet-táborok is, de ezek nagyon kevés gyereket érintenek, egy-egy turnusba húsz szerencsés gyerek férhet csak be, ami iskolai szinten nem túl nagy arány, és itt is van egy szelekció, hiszen nem mindenki tudja biztosítani a fürdőruhát, papucsot, utazótáskát, költőpénzt.
De akkor hogy telik a szünidő? Ahol semmi sincs, ott bizony lassan. Nem véletlen, hogy a gyerekek az ilyen helyeken azt mondják, unalmas volt a nyár, nem történt semmi. Nincs esemény, program, élmény… és nincs olyan szülői irányítás sem, ami segíthet ezen. “Elvannak” a gyerekek, ahogy szokták mondani.
A szülői kompetenciák hiánya ebben is tetten érhető. Nincs feladat, elvárás, közösen végzett munka, vagy közös játék, amiben fejlődhetnének a gyerekek szociális készségei. Pedig mennyit jelentene egy-egy otthon ilyenkor kiadott és számonkért bármilyen tevékenység majd az iskolában, ahol igazodni kell a szabályokhoz! Mennyit jelentene, ha lenne minőségi idő, amit a gyerekekre fordítanak, mesélésre, közös játékra! De a legtöbb helyen ez nincs meg. “Elvannak” a gyerekek a családban, úgy, ahogy nekik tetszik, leginkább ők diktálva a szülőnek.
Mert sok családban azt látni, a gyerek diktál. Már a legkisebb is mindent elér, amit akar. Ahogy nőnek, úgy egyre kevésbé tudnak hatni rájuk a szülők, ha néha próbálnak valamit, abban nincs következetesség, a kiszámíthatatlanság pedig nem olyan pedagógia elem, amire építeni lehet. Így aztán gyakran hallani, hogy “kiidegelik” a szülőket a gyerekek, és ez a szünidőben határozottan megnő.
Ám mielőtt bárki azt gondolná, itt egyértelmű a szülői felelősség, kell, hogy értsük, ők, a szülők vajon milyen “csomagot” hoztak magukkal, milyen eszközeik, tudatosan, vagy akár ösztönösen hozott megoldásaik vannak a gyereknevelésben. Nos, a helyzet az, hogy őket is pontosan így nevelték. Nekik sem volt minőségi idő a szüleikkel, nem tapasztalhatták meg a következetességet. Egy valami azonban erősebben égett be a tudatukba mindennél: a kielégítetlen vágyakozás valamire, amit nem kaphattak meg soha.
Nem a nyaralás, üdülés, kirándulás ez, az nem épült be soha, hanem az elérhető közvetlen tárgyi dolgok. A szülők ezt mélyen magukban hordják, és úgy érzik, akkor lesznek jó szülei a gyerekeiknek, ha mindent, amit kérnek, és amit bírnak, megadnak nekik. Mivel ebben nagyobb dologra nem vállalkozhatnak az anyagiak hiánya miatt, így maradnak a kisebb dolgok, édesség, kóla. Marad a “jó szülőség” ezeknek a kielégítésében, és a gyerek akarátának történő engedelmeskedésben.
Sokat beszélünk ezekről, sokat foglalkozunk vele. Sokszor belátják, másképp kellene, mert ahogy nőnek a gyerekek úgy válnak eszköztelenné velük szemben, de ez is egy olyan attitüd, amin nehezen lehet csak változtatni.
De lehet. Ez is egy olyan pont, ahol segítséget tudunk adni. Közös, élményt adó programokkal, nagyobb és kisebb csoportokban, akár családon belül, vagy pár család bevonásával. Közös játékkal, ahol a mintákat el lehet lesni egymástól. Olyan helyzetekben, ahol a gyerekre lehet és kell figyelni. Ahol ők maguk is saját élményű megtapasztalást szerezhetnek arról, milyen jó együtt lenni, figyelni egymásra, együtt játszani, nevetni. Ahol nemcsak “elvannak” a gyerekek. Ahol tudatosabbá válhat a szülői szerep is.
Mert valakinek be kellene pótolni azt, amit ők sem kaphattak meg. Ennek hiányában viszont csak azt tudják átörökíteni, amivel ők rendelkeznek. Ezért mondjuk gyakran az Igazgyöngyben: nem elég a gyerekekkel foglalkozni. Kell a szülők generációjával is. Hogy majd a gyerekeik más viszonyulásokkal élhessenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.