Szerző: SZABÓ TIBOR BENJÁMIN
2023.07.08.
A horizonton már masíroznak az új keretlegények.
Négy év telt el azóta, hogy a kormányzati kultúrpolitika akkor újnak tekinthető irányairól, azok természetéről és funkcióiról, valamint lehetséges következményeiről néhány állítást fogalmaztam meg. Ebben a közel fél évtizedben hatalmas teoretikus és politikai kivitelezői munkát végzett el a kormányzat mögötti apparátus, és teljes mozdulatlanságban, bénultságban maradt a művészeti alkotói közösség. A Petőfi Irodalmi Ügynökség megkezdte a Fidesz központi politikai praxisának érvényesítését a kultúrában – vagyis hozzálátott a kulturális élet szereplői közül kiválasztani a fizikai jellegzetességeik, ösztönös viselkedésük vagy a testhez társított kulturális stigmák alapján idegenként megjelölhető (és ebből következően megvethető, megbélyegezhető, majd az egyenlő állampolgári jogokkal rendelkezők köréből száműzhető) ágenseket. Hagyományosan ezt a biopolitikai kiválasztást mint az uralom gyakorlásában alkalmazott rutint nevezzük posztfasizmusnak1. Békés Márton Kulturális hadviselés című munkájában pedig teljes körű elméleti keretet adott ehhez, megkísérelve (1) a posztfasiszta működést egy általa rekonstruált konzervatív hagyomány magától értetődő folytatásaként megfogalmazni, (2.) a gramsciánus hegemóniaelméletre épített erős behatolási szándék bejelentésével a kirekesztést és a pusztítást passzív forradalomként újrafogalmazni, valamint (3.) a permanens rendkívüli állapot és az ebből adódó állandó kulturális háború fenntartását és fokozását előírni, mindaddig, amíg akár csak egyetlen, a normálisnak (egészségesnek, helyesnek stb.) tekintettől különböző mű, gondolat létrejön, vagy akár csak egyetlen, ezeket képviselő alkotó létezik.
Mindeközben a kulturális élet mindenféle értelemben szervezetlen szereplői (főleg a művészeti kultúra alkotói) ebben a négy évben egyetlen lépessel sem kerültek közelebb bármilyen, a rendszerrel szembeni megküzdési stratégiához, sem közös állásponthoz, sem a posztfasiszta valóság megismeréséhez és megértéséhez, viszont a korábbinál jelentősen nagyobb arányban váltak és válnak kollaborációkban érintettekké, és maradtak, maradnak tömegesen passzívak politikailag. Ebben az értelemben vett árulásuk az egyik legdrámaibb szegénységi faktorunk (nekünk mint az országot alkotó közösségnek), továbbá az árulásból következő társadalmi eljelentéktelenedésük mindannyiunk számára veszteség...
Négy év telt el azóta, hogy a kormányzati kultúrpolitika akkor újnak tekinthető irányairól, azok természetéről és funkcióiról, valamint lehetséges következményeiről néhány állítást fogalmaztam meg. Ebben a közel fél évtizedben hatalmas teoretikus és politikai kivitelezői munkát végzett el a kormányzat mögötti apparátus, és teljes mozdulatlanságban, bénultságban maradt a művészeti alkotói közösség. A Petőfi Irodalmi Ügynökség megkezdte a Fidesz központi politikai praxisának érvényesítését a kultúrában – vagyis hozzálátott a kulturális élet szereplői közül kiválasztani a fizikai jellegzetességeik, ösztönös viselkedésük vagy a testhez társított kulturális stigmák alapján idegenként megjelölhető (és ebből következően megvethető, megbélyegezhető, majd az egyenlő állampolgári jogokkal rendelkezők köréből száműzhető) ágenseket. Hagyományosan ezt a biopolitikai kiválasztást mint az uralom gyakorlásában alkalmazott rutint nevezzük posztfasizmusnak1. Békés Márton Kulturális hadviselés című munkájában pedig teljes körű elméleti keretet adott ehhez, megkísérelve (1) a posztfasiszta működést egy általa rekonstruált konzervatív hagyomány magától értetődő folytatásaként megfogalmazni, (2.) a gramsciánus hegemóniaelméletre épített erős behatolási szándék bejelentésével a kirekesztést és a pusztítást passzív forradalomként újrafogalmazni, valamint (3.) a permanens rendkívüli állapot és az ebből adódó állandó kulturális háború fenntartását és fokozását előírni, mindaddig, amíg akár csak egyetlen, a normálisnak (egészségesnek, helyesnek stb.) tekintettől különböző mű, gondolat létrejön, vagy akár csak egyetlen, ezeket képviselő alkotó létezik.
Mindeközben a kulturális élet mindenféle értelemben szervezetlen szereplői (főleg a művészeti kultúra alkotói) ebben a négy évben egyetlen lépessel sem kerültek közelebb bármilyen, a rendszerrel szembeni megküzdési stratégiához, sem közös állásponthoz, sem a posztfasiszta valóság megismeréséhez és megértéséhez, viszont a korábbinál jelentősen nagyobb arányban váltak és válnak kollaborációkban érintettekké, és maradtak, maradnak tömegesen passzívak politikailag. Ebben az értelemben vett árulásuk az egyik legdrámaibb szegénységi faktorunk (nekünk mint az országot alkotó közösségnek), továbbá az árulásból következő társadalmi eljelentéktelenedésük mindannyiunk számára veszteség...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.