Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.06.26.
A másféle krízis, amihez pl. élelmiszer kell, vagy pénz a gyógyszert kiváltani, még mindig egyszerűbb volt. Sokakban megszólal a segítségnyújtási szándék, ha hall a nélkülöző gyerekekről. Karácsonykor főleg, de máskor is. Mert még mindig sokaknál jelen van, hogy jó érzés segíteni valakin, aki bajban van.
Aztán kezdtem érteni, hogy ez nem ilyen egyszerű. Attól, hogy valakinek a szükségletét kielégítjük, még nem vesz más vonalat az élete. Sőt, sokakban megerősödik az, hogy jól van így. Vannak, akiknek nincs, és vannak, akik adnak, és erre lehet építeni. Nem arra kell törekedni, hogy kimásszanak egy lehetetlen helyzetből, hanem arra, hogy elérjék azokat, akiktől lehet adományra, támogatásra számítani. Míg az előzőhöz erőfeszítés kell, az utóbbi mindenképp kényelmesebb. Csak meg kell találni hozzá a partnereket. Az internet kinyitotta ezt a világot, aki ügyesen mozog benne, sokakat elér, és mindig csurran-cseppenhet annyi, ami kiegészíti a kevéske jövedelmet, vagy átsegít egy helyzeten.
Ez aztán lassan, de biztosan egy igazságtalanságérzéssel párosul, amiben megerősödik a “mindenki hibás abban, hogy így élek, csak én nem” érzés, és ez sem erősíti az akaratot a változások irányába. Sőt, aki ebből az elmélyült áldozatszerepből szeretné kimozdítani az illetőt, és ehhez segítséget szeretne nyújtani, de nem úgy, hogy csak ad, könnyen egyfajta ellenségképpé válik, aki “nem ért semmit”, és egyébként is minek szól bele…
Az igazi nehézséget az adja, hogy igazuk van, de nem úgy, ahogy ők látják, és nem is úgy, ahogy a többség, akik szerint az egyén felelőssége az egyetlen, ami itt értelmezhető. A problémában dolgozva ugyanis világosan látszik, hogy ezzel a tudással, ezekkel a készségekkel, és ilyen attitűddel nem is tudnak mások lenni, és azt is tudjuk, miért ennyi mindez. Mert látszik, hogyan formálta őket ilyenné a problémával igazán szembe soha nem néző rendszer, ami valós, fenntartható változást nem hozott az életükben. Ami formálta őket, az a család, ami ugyanazokat az életstratégiákat tudta csak átadni, amiben gyakorlata volt, és amihez az iskola nem adott annyit, ami segített volna egy másféle útban..
Ha ezeket a folyamatokat a családok élettörténetében vizsgáljuk, akkor világossá válik, hogy a felelősség sokkal inkább azé a rendszeré, ami engedte, hogy ilyen viszonyulásokkal éljenek, ilyen túlélési stratégiákkal, ilyen jövőképpel.
A többségi társadalom 19. századi szegénységképébe beletartozik az is, hogy a szegények szolidárisak egymással. Tulajdonképpen bizonyos tekintetben igen, hiszen vidéken nincs hajléktalan, és a rokonok között is van valamiféle biztonsági kapcsolat, ha nagy baj van, de ugyanebben a képben ott vannak a csicskák is, és más kihasználása is a másiknak, mindegy, hogy rokon, vagy nem az illető. Valahogy azt éreztem, már az elején is, hogy valamiféle farkastörvény van, hogy senki sem számít, csak az egyén, az ő pillanatnyi szükségletei, a saját maga pozícionálása, akár a másik kárára is.
Láttam egymás ellen fordulást eleget. És most nem a családon belüli erőszakról beszélek, hanem azon kívül. Sokkoló történetek mentén értelmeztem tovább ezt a világot, ami annyira más, mint amit jónak gondolunk, a saját szocializációnkból kiindulva. Mert itt minden más alapokon szerveződik. Más tudással a világról, más képességekkel, és főleg más attitűddel.
Elég hamar kiderült, hogy az egyéni segítségnyújtással soha nem lesz elmozdulás, csak erősítjük azokat a folyamatokat, amelyek gátjai egy másfajta jövő építésnek. Mert nem volt két család, akik hosszú távon elköteleződtek volna egy azonos viszonyulás mentén. Elég volt egy konfliktus, és felborult, majd egy idő múlva visszarendeződött minden a következő konfliktusig. Kiszámíthatatlan volt ez az egész, és kínlódva kerestem egyetlen biztos pontot, ahol megvethetjük a lábunkat.
A közösségfejlesztés szükségessége elég hamar megfogalmazódott. Mert ha van egy működő közösség, egy olyan értékrenddel, amiben az elhatárolódásokban és az elfogadásokban meg tudnak állapodni, az biztos pont lehet a változáshoz. Közösség kell, és megtalálni azokat a kulcsembereket, akik véleményvezérek lehetnek, és helyzetbe hozva őket, elkezdenek majd olyan elemeket is behozni, ami a működőképes közösség sajátja. Ötletben, szervezésben, megoldáskeresésben.
Persze ez sem egyszerű. Mert kulcsembert felépíteni nagy kihívás ám. Ugyanis a szegregátumokban ez nem képességfüggő, hanem a közösségen belüli pozíciótól függő dolog. Vannak persze meghatározó emberek itt is… de nem az inklúziót támogató viszonyulással. Ma, mondjuk úgy, hogy véleményvezér a szegénységben az lesz, akinek pénze van. Mert ebben a sajátos hierarchiában ez adja az értéket itt is, nem más. A pénz az hatalom. Tekintély. Nem a tudás, az senkit sem érdekel. Hiszen akinek van pénze, az nyilván tud. Nem a tisztesség, az nem számít. És más sem jelent értéket. De a leszakadó közösségekben pénz a feketezónában terem. Ha máshol teremne, nem a szegregátumokban élne az illető. Aki pedig így szerzi a jövedelmét, őt nem a közösség érdeke vezérli, hanem a magáé. Hogy még több pénze legyen, akár belőlük is, akik felnéznek rá.
Szóval, velük nehéz szövetséget kötni abban, hogy közös értékrend mentén szervezzünk közösséget.
Akiben pedig képességei, attitűdje miatt lehetőséget látunk, mert látszik, hogy képes közösségben is gondolkodni, őt, mivel periférián van, egyszerűen nem engedik pozícióba kerülni, akik erősebbek. Össze is fognak, ha próbáljuk helyzetbe hozni, valaki ellen mindig könnyebb az összefogás, mint valamiért, és mindent elkövetnek, hogy a végén elmenjen a kedve az illetőnek mindentől. Aztán persze az ő összefogásuk is gyenge lábakon áll, mert ott is elég egy apró dolog az egymás ellen fordulásnak, és konfliktushelyzet alakul ki rögtön, és felboruljon a szövetség, az egyéni érdekek ütközése miatt.
Pedig, ha helyi erő nincs, akkor nem lesz fenntartható közösségi viszonyulás. Muszáj dolgozni ezen, figyelve a gyerekeket is, hol sikerült már a családot úgy partnerré tenni, hogy más lehet a következő generáció, aki érti majd, hogy az élhető településért tenni kell, és képes lesz ebben a szerepben működni is.
Néha úgy érzem, már egész sokat haladtunk.. A hétvégi falunapon ott volt minden család, akikkel kapcsolatban vagyunk. Ők azok, akik részt vesznek a közösségi rendezvényeinken, élnek az alapítvány által felkínált lehetőségekkel. Akik lehet, még csak annyit fognak ebből az egészből, hogy az együttműködéssel számíthatnak a segítségünkre, és azt, hogy tulajdonképpen jól érzik magukat velünk. Velünk, és egymással is.
Ebben a kapcsolódásban azonban mi tudatosan építjük a tudásokat, képességeket és formáljuk az attitűdöt is. Abba az irányba, amiben megjelenik a közösség is, mint fogalom. Amiben az állandó konfliktuskeresést, a másik lenézését, az irigységet, a bántást felváltja majd az összefogás, amiben cél, hogy élhetőbb legyen a település. Mert az mindig az emberektől lesz élhető. A szolidáris, egymásra figyelő, egymást nem kihasználó emberektől.
De ettől még messze vagyunk most is. Mert nemcsak mi formálunk… hanem a világ, a média, az oktatás, a politika, a közösség történetébe ágyazott családi meghatározók, a feketezóna, a lakhatási szegénység, a kilátástalanság, a fogyasztói világ, stb.. És néha úgy érzem, ez mind ellenére van a változásoknak. Ráadásul ami számomra aggasztó, hogy a közösség egyikben sem jelenik meg beavatkozási pontként.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.