Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.06.03.
Sokan mondhatják most, hogy ez mitől akkora eredmény? Hiszen ez a természetes…hogy a szülő elmegy a gyermeke szülői értekezletére. Az lenne…de nem az.
Nyilván, ha visszanézek a kezdeti időszakra, a korábbi évekre, nekem óriási eredmény, mert látom azt az utat, amin eljutottunk idáig. Mert igen, a szülők (nem ők, akik most így működtek, hanem egy nyolc-tíz évvel ezelőtti szülői generáció) leginkább a “nem együttműködő” típusba tartozott, akik csak akkor mentek be az iskolába, ha “behívatták” őket, vagy, ha nekik volt problémájuk valakivel, legyen az pedagógus, vagy gyerek. Ez utóbbit mindig valami konfliktus előzte meg, tanár-gyerek, vagy gyerek-gyerek között, és sokszor kezelhetetlenül alakultak, hangosan, agresszívan, fenyegetőzőn, a gyerekek esetében pedig gyakran önbíráskodás is történt, aminek mindig volt folytatása az iskolán kívül is.
Próbáltuk minden módon, hogy változzon a helyzet. Összegyűjtöttük és kocsival bevittük a szülőket a szülői értekezletre. Ott ültünk velük, és utána átbeszéltük, hogy megértettek-e mindent. Jól emlékszem, mikor épp a kompetencialapú oktatás bevezetése volt a közoktatásban, erről volt egy előadás…amiből az égadta világon semmit sem értett az akkor bevitt szülői csapat, akik alapkészséghiányosak voltak, volt köztük, aki csak a nevét tudta leírni. Az is pontosan mutatta mekkora a szakadék, és hogy az elvárások értelmezhetetlenek számukra.
Máskor mozgósítottuk őket, hogy jöjjenek fel a kultúrházba, és megkértük az általános iskolát, hogy a pedagógusok utazzanak ki a faluba. Eljött sok szülő erre, kérdeztek is…ebből meg az az emlékképem maradt meg, hogy mennyire nem volt partneri a viszony. Mikor a hiányzásokról volt szó, hogy miért szöknek ki a gyerekek, az egyik anyuka udvariasan megkérdezte: “Tessék mondani, nem lehetne az iskolában úgy tanítani, hogy szeressenek oda járni a gyerekek?” Jó kérdés volt…örültem is neki. A válasz elutasító volt: ez nem kívánságműsor, hanem kötelesség, stb. Ami nyilván igaz, de ha nem működik, valamit másképp kellene próbálni.
Közben sokat és folyamatosan erősítettünk rá a közösségi foglalkozásainkon az iskolával kapcsolatos dolgokra. A hiányzásra, a tanulásra, a konfliktusok feloldására, a tanárok eszközeire, a gyerekek változásaira, az iskola-szülő viszonyra. Tettük ezt a heti asszonyközösségi összejöveteleken, a tanoda Szülői Klubjában, az ösztöndíjas mentorálásokban, a Fiatal Anyukák Klubjában. Egy-egy konfliktusos helyzet megbeszélése, a közösségben kihangosodó megerősítésekkel, vagy elhatárolódásokkal lassan csökkenteni kezdte a “berohanós” megoldásokat, helyét elfoglalta egy megfelelő kommunikációval jelzett probléma. És lám, világossá vált, hogy működik így is. Sőt, jobban működik, mert nincs benne indulat, sokkal inkább megoldáskeresés. Az asszertív kommunikáció felé terelve a dolgot, mindenki jobban érezte magát.
Mert azt tudni kell, és ezt elég hamar megtapasztaltuk, hogy ha az ordításra ordítás a válasz, a durva szavak használatára még durvább, az csak tovább növeli az indulati szintet. Ott könnyen tettlegességig fajulnak a dolog. Az érzelmek kezelését is meg kell tanulni… és meg is lehet. Meg lehet tanulni, hogy az agresszív fellépés nem célravezető. Igen, megint ott vagyunk, amit gyakran mondok: az érzelmi intelligencia, a szociális készségek fejlesztése kiemelt kellene hogy legyen. Majdnem azt írtam, hogy a leszakadó társadalmi csoportokban, de ma már látni, hogy ez mindenhol gond.
Persze nem volt ebben nekünk sem mindig egyszerű a mediálás… mert egyrészt szerettük volna védeni a pedagógusokat, hiszen mi is tudjuk, mennyire nehéz a gyerekekkel egy szegregált iskolában, és mekkora a kiégésfaktor. Mondjuk, mikor elvittünk magunkkal segítőnek egy-egy szülőt egy kirándulásra, az leginkább arra volt jó, hogy lássa ő is a gyerekét a közösségben, hogy hogyan működik (vagy nem működik) benne. De voltak olyan esetek az évek során, mikor mi is azt mondtuk, vállalhatatlan szavak hangzottak el a pedagógustól…és védhetetlen volt abban a szituációban. Ilyenkor, a “mundér becsületét” nem lehet védeni, mert az értékrend sérül, amit szeretnénk megszilárdítani.
Szóval, nem egyszerű ez. De most, a hozzánk kapcsolódó fiatal anyák példamutató változást tükröztek vissza nekünk. Mindannyian úgy rendezték, hogy ott lehessenek a szülőin.
A viszonyulást az iskolához is sok dolog befolyásolja. Egyrészt, hogy egy fiatal szülő ehhez milyen otthoni mintát kapott. Az ő szüleinek mit jelentett az iskola, mikor gyerekek voltak? Sikerélményt, vagy kötelező feladatot, ami alól, ha lehetett, kibújtak? Mit jelentett a szüleiknek a szülői értekezlet? Azt, hogy folyamatosan azt hallgatták, mennyi bajt, gondot okoz a gyerekük? Ha semmi pozitívum nem hangzott el soha, miért csodálkoznánk, hogy elmaradtak? Mi volt a helyzet azokkal az iskolai élményekkel, ami a csoportidentitást erősítette volna? Hogy ő is része ennek a közösségnek, a kirándulásoknak, kulturális eseményeknek… melyek, ha fizetősek voltak, gyakran kimaradtak belőle, mert a szüleik nem tudták befizetni őket erre. Van-e a családban olyan valós érték a tanulás mellett, ami jövőkép építést jelent a gyereknek, vagy a pénzszerzés egyéb, szürke-, vagy feketezónában beágyazott módjaival találkozik csak, amihez nem kell iskolázottság?
És ez még csak a családi oldal egy része. Mert nincs benne az otthoni tanulási környezet hiánya a lakhatási szegénységben, vagy a felszerelések hiánya sem… A másik oldalt, a közoktatás nehézségeit, azt, hogy a szegregált iskolarendszer mit képes ehhez hozzátenni, most ide sem hozom.
A lényeg, hogy igen, eredményként éljük meg ezt…de nem jelenti azt, hogy hátradőlhetünk. Tovább kell erősíteni, építeni ezt a területet, az iskolához való viszonyt, hogy értsék, miért fontos, és tudjanak kapcsolódni hozzá. Attól még messze vagyunk, hogy azt is értsék, miért nem jó a szegregált iskola a gyerekeiknek, vagy kiálljanak a pedagógusok mellett mondjuk a státusztörvény kapcsán. Ezek most még nem értelmezhető összefüggések számukra. De az első lépéseket már megtették, és ez nagyon fontos.
Lehet, lesz még visszarendeződés, és cirkusz is. Ez ennek a munkának a velejárója, hogy a változások nem folyamatosan pozitívak, egyenletes fejlődést mutatva. Az élethelyzetek gyakran visszafordítják az elmozdulásokat. Még sok megerősítés kell, türelemmel, hosszú távon. Hogy az ő gyerekeik számára már természetes legyen, hogy a szülői értekezleten ott vannak. Talán ekkorra az iskolarendszer is változik majd. Befogadóbb lesz, partneribb, támogatóbb. Talán. Bár erre most nem sok esélyt látok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.