NAPSZÁMOSOK

REZEDA VILÁGA
Szerző: Rezeda
2023.06.05.

Milyen delikát már, hogyha egy napra esik a nemzet összetartozása és a pedagógusok köszöntése. És mennyire lehangoló bír lenni, ha a nagy szájtépésben és sírva vigadásban csak az egyik marad. Mint ahogyan tegnap is. Mondhatnánk, hogy a tanerők maguk tehetnek róla, hogy úgyszólvan le sem lettek szarva az ő napjukon, de azért a másik szemszögből is érdekes lett volna, ha a könnygáz után, amit a képükbe kaptak, most meg a nyakukba lett volna ugrálva. A helyzet tehát determinált volt úgyszólván, s ebből fakadóan mélységesen lehangoló.

Bár, belegondolva ebbe az egészbe, ki örült volna annak, ha nagyságos miniszterelnökünk köszönti a tanerőket, akik Brüsszeltől vezérelve lázadnak ellene épp. Plusz a dollárbaloldal, ugye. Nem volt oly rég, épp egy éve, amikor még úgy-ahogy béke honolt a tanárok és a Fidesz között, amikor maga Németh Szilárd írta gyöngybetűkkel a táblára, hogy isten éltesse a pedagógusokat, s ennek megfelelően szinte az egész ország a lábaik előtt hevert legalább ezen az egy napon, ha máskor egyáltalán nem is. No de, ami ma van, arra senki se gondolt.

Nem a képzelőerő hiánya, hanem az elgondolhatatlanság miatt. Az idei, háborús évben – és ne az ukrán frontra, hanem a tantermekben húzódókra tessünk gondolni – annyi jutott, hogy valami központi dzsemborin Rétvári álamtitkár előadta a tutit: szeretjük a pedagógusokat, de azért dögöljenek meg, fizetésemelést pedig akkor kapnak, ha az Unió küldi a pénzt. Innen nézvést tehát soha. Ám az a baj mégis, hogy Rétvári államtitkár, és képviseletében a Fidesz azt hiszi, ez a pénzről szól csupán, holott régen nem, de ezt képtelenek felfogni.

Vagy nagyon is. Ez még eldöntendő, egy azonban bizonyos, idén nem volt virágtenger, elmaradtak a szép szavak, nemzet napszámosai, lámpások és egyéb operettszövegek, amiből, ha pedagógus volnék, levonnám a következtetést, addig vagyok megbecsülve – ha csak a szavak szintjén is -, ha úgy táncolok, ahogyan a hatalom fütyöl. Ott álltak tehát a tanerők tegnap a kietlen magyar pusztaságban, s ha más miatt nem is, ebből az üzenetből vagy épp emiatt akár föl is tehetnék maguknak a kérdést: hogyan tovább. Illetve merre.

A lenézett Románia nincs annyira messze, így azért eljutnak a hírek arról a vidékről is ide, nem csak a Rogán-művekből. Így látjuk ám, hogy demokráciából, magukért kiállásból példát mutatnak nekünk, és mintát adnak a pedagógusoknak is. Mert míg itt, minálunk tíz perces figyelmeztető sztrájkok zajlanak, meg polgári engedetlenség, ott adott jelre vagy szóra százötvenezer napszámos szüntette be a munkát, hogy elérje, amit akar. Az ilyesminek azért súlya van, míg minálunk minden puhakönnyű, elmaszatolt keserűség.

Látnivaló, ahogyan az tegnap világosan kiderült, a Fidesz-féle hatalomnak nincs szüksége a tanárokra. Legalábbis öntudatos formában. Dróton rángatott marionettekre igen, az olyanoknak táblára írt szép üzenetekkel és mézesmázas szavakkal udvarolnak, a másfajta tanerő tőlük fel is fordulhat akár, mert csak ékek a fogaskerekek között. Zavarják az akadálytalan működést. Olyan tanárra, aki gondolkodik is, szükség nincsen. Viszont ez lenne – a gondolkodás – a tanárság lényege, ennek hiányában egy kérdés van: érdemes-e.

Előbb-utóbb föl kell tenni ezt annak ellenére, hogy tisztában vagyunk a létezés okozta determinációkkal. Hogy a gyereknek enni kell adni, a számlákat ki kell fizetni, és így tovább a lehangoló szükségszerűségek dzsungelében. De, hogy a tanárokról levegyük azt a felelősséget, amit most ez a helyzet látszólag rájuk pakolt, jó azzal is tisztában lenni, nincsenek egyedül nyomorúságukban, csak most épp ők ülnek a kirakatban, és ők kapják az arcukba azt a könnygázt, amit mindenki más is megkapna, ha ott lenne a frontvonalban.

Viszont senki sincs ott. Fölszalámizott és megosztott társadalmunkban mindenki magában nyüszög, mert mindenki azt hiszi, azért még lehet élete. De nem lesz. És a gátak sem szakadtak át, nincs meg az a kritikus tömeg, amelynek tagjai belátnák, már nincsen veszíteni valójuk, mindenki azt hiszi, az ő napja még kisüthet, míg másokat belep a borulat. Nagy tévedés, és még nagyobb hiba, de fel nem róható. Csak majd történelmi távlatokból, feltéve, ha lesz alkalom visszanézni, illetve lesz ember, aki alkalmas rá.

De épp a tegnap mutatta meg, hogy erre kevés az esély. Tanárokról már szó sem esett, egy nagy trianoni visítás volt az egész azzal az érdekességgel, hogy az elcsatolt területeken jobb a tanárok – az emberek – sorsa, mint a felsőbbrendűségben fetrengő anyaországban, és nagy valószínűséggel ezzel mondtunk el mindent. Olyat is, amit a kezdetekkor nem is igazán akartunk, csak idáig vezetett az őszinte gondolkodás, és kietlen életünk feltérképezése. Nincs katarzis már, csak intés van: gondoljátok meg, proletárok. Mégpedig alaposan.

ITT OLVASHATÓ