MIÉRT NEM LEHET EGYEDÜL GONDOLKODNI?

QUBIT
Szerző: TÓTH OLIVÉR ISTVÁN
2023.06.04.

Az ember azt gondolná, hogy nincs magányosabb tevékenység a gondolkodásnál, pedig ismeretre csak a társadalom egésze képes szert tenni: ahogyan nem lehet egyedül focizni, úgy nem lehet egyedül tudni sem

Elterjedt és sokak számára magától értetődő tétel, hogy gondolkodni egyedül szoktunk: minden ember fejében egy saját kis univerzummal bír, amelyhez csak neki van hozzáférése. Hogy mit teszünk, mit mondunk, az mindenki számára hozzáférhető, de hogy mit gondolunk, azt csak mi tudjuk. Logikusnak tűnhet, hogy a gondolatainkhoz és szándékainkhoz való kitüntetett hozzáférésből kitüntetett felelősségre következtessünk: természetesen a környezetünknek, családi hátterünknek, biológiai meghatározottságunknak lehet valamennyi befolyása ránk, de végső soron rajtunk áll, miben hiszünk és mit határozunk el. Ez pedig azt jelenti, hogy akinek hiányzik az akaratereje és nem képes elhatározni magát élete megváltoztatására, csak magát hibáztathatja, akinek pedig van akaratereje és képes tenni a sikeréért, az joggal lehet büszke a teljesítményére.

Ezt nevezte Gilbert Ryle (1900–1976) angol filozófus A szellem fogalma című munkájában a „szellem a gépben” mítoszának, amely szerinte a kora újkori filozófiából, különösen René Descartes (1596–1650) dualista filozófiájából eredt és tévútra vitte az európai gondolkodást. Ryle – és Ludwig Wittgenstein (1889–1951) – amellett érveltek, hogy a gondolkodás nem mentális tevékenység, amelyet valaki az elméje magányában végez, hanem ugyanolyan mások számára hozzáférhető testi viselkedés, mint a bevásárlás. Nem kell tudnom, hogy mi zajlik az adott ember koponyájában ahhoz, hogy el tudjam dönteni, hogy éppen bevásárol-e. Ha azt látom, hogy az illető a szalagról élelmiszert pakol a szatyrába, majd fizet, akkor bevásárol, mivel bevásárolni azt jelenti, hogy valaki árucikkeket pakol a szatyrába, amikért fizet.

Martin Lenz, a Groningeni Egyetem tanszékvezető professzora legújabb, Socializing Minds című könyvében azt állítja, hogy Ryle kritikája egy tévedésen alapul: abból a téves feltevésből indult ki, hogy a gondolkodás megértésére mindössze két modell áll rendelkezésre. Az első szerint gondolkodni annyit tesz, mint mások számára hozzáférhetetlen elmebéli tevékenységet végezni, amire a többiek csak testünk működése alapján tudnak következtetni. A második modell szerint gondolkodni annyit tesz, mint mindenki számára megfigyelhető testi viselkedést végezni, azaz hogy a bevásárlás és gondolkodás között nincsen lényeges különbség. Ezzel szemben Lenz azt állítja, hogy van egy harmadik modell, amely szerint a gondolkodás egy mindenki számára hozzáférhető elmebéli tevékenység. Azaz másoknak ugyanúgy nem kell következtetniük arra, hogy gondolkodom, ahogy a bevásárlás esetében, azonban a gondolkodás mégsem a testem, hanem az elmém tevékenysége: mások tehát a testem viselkedésének közvetítése nélkül képesek az elmémhez hozzáférni, azzal kölcsönhatásba kerülni.

Bár ez a leírás elsőre úgy hangozhat, mintha Lenz telepatikus erőt tulajdonítana nekünk, elmélete ennél jóval visszafogottabb. Hogy megvilágítsuk, miről van szó, vegyünk egy testi hasonlatot. Amikor a barátaimmal focizom, a pályán kétszer tizenegy fő rúgja a lasztit. Ebben a helyzetben talán meglepő volna feltennem a kérdést, hogy honnan tudom, hogy nem egyedül focizom, hiszen együtt focizunk. Ha a többiek nem fociznának, én sem fociznék, mivel nem lehet egyedül focizni, a focizáshoz általában minimum 22 ember kell. Én viszont focizom, tehát a többieknek is focizniuk kell: ha ők nem fociznának, én sem fociznék. Lenz álláspontja szerint a gondolkodás egy elmebéli focizáshoz hasonlatos: ahogyan nem lehet egyedül focizni, úgy nem lehet egyedül gondolkodni sem, azaz azáltal, hogy tudom, én mit gondolok, azt is tudom, illetve arra is hatással vagyok, hogy a többiek mit gondolnak. De nem azáltal vagyok hatással a többiek gondolkodására, hogy látják, a testem mit csinál, hanem közvetlenül, ahogyan a focizásnál se onnan tudom, hogy a többiek fociznak, hogy megfigyelem a testük mozgását, hanem onnan, hogy tudom, hogy én focizom (gondoljunk bele, ha történetesen egyedül török előre az üres kapu felé, annak ellenére tudom, hogy én is és a többiek is fociznak, hogy nem látom a többi 21 embert a pályán). Azaz hogy a többiek mit gondolnak, részben attól függ, hogy én mit gondolok, és viszont: hogy én mit gondolok, részben attól függ, mások mit gondolnak körülöttem.

Míg azonban a focizás esetében testi tevékenységet végzünk együtt, a gondolkodás esetében elmebéli tevékenységet. A kérdés az, hogyan lehetséges ez? Lenz három modellt – Spinoza, Locke és Hume modelljét – vázolja fel annak érdekében, hogy bemutassa, hogyan képesek az elmék közvetlenül, a test kölcsönhatása nélkül kölcsönhatásba kerülni. A következőkben ezt a három modellt mutatom be, majd rátérek az elmélet kortárs jelentőségére...

ITT OLVASHATÓ