Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.05.12.
Szép lett, látványos, és meggyőző. Ahogy nézegettem, elgondolkodtam azon, hogy mennyire nehéz egy ilyenben összefoglalni az eredményeket, eseményeket, de úgy,
hogy közben a probléma mélysége, a kudarcok is érezhetők legyenek.
Mert így, ha ránézek, úgy tűnik, minden szuper. Nincs benne a küzdés, az, hogy hányszor kell a padlóról felállni, hányszor kell beismerni, hogy alulmaradtunk, hány dolgot kell elengedni, mert képtelenek vagyunk hatni rá.
Persze tudom, ez, nem az a műfaj. Egy ilyen jelentésnek meggyőzően kell mutatnia a munka céljait, értelmét, a hozzáadott értékeket, tömören, számokkal alátámasztva. Nem alkalmas felület arra, hogy a problémát is érthetővé tegye. De akkor jó-e így? Hiteles képet tudunk-e így kommunikálni vele a munkánkról?
No persze így is hosszú, mivel minden területről szerettünk volna beszámolni kicsit… és mennyit rágódtunk rajta, hogy tömörebb legyen!
Talán kellene egy “Mi nem sikerült?”-jelentés is. Persze ez nem egy támogatószerző vonal….ki támogatna egy olyan szervezetet, aki arról beszél, mit nem tudott megoldani? Próbálom azonban értelmezni ezt az egészet így is, mert olyan világot élünk, ahol a problémák elfedése a sikerkommunikációval már zsigerileg épült be minden beszámolóba. Kockázatos ezen a szemléleten megpróbálni változtatni, pláne egyetlen szervezetnek, ha mindenhol pont a sikerek bemutatásával lehet jobb pozícióba kerülni. De érzem, hogy nincs egyensúly így.
Mit írhattunk volna még az oktatásról? Azt, hogyan küzdünk a szegregálódott iskolákban a gyerekekkel? Épp ezen a héten álltam én is eszköztelenül a keddi órámon, a gyerekek nagyon fáradtak már, és egyszerűen képtelenek voltak koncentrálni. A normális hangerővel történő kommunikációt meg sem hallják, az újra és újra elismételt mondataim nem emelődnek be. Mit lehet tenni? Kiabálni velük? Mikor otthon is így megy, és az általános iskolában is? Több iskolában látjuk, hogy a tanítók erős hangú fütyülőt használnak, ha azt szeretnék, hogy figyeljenek rájuk, mert hangerővel nem bírják. Vagy mit lehet tenni azzal, amit az egyik kollégám mesélt, hogy egy szegregált csoportban egy kislány ezzel kezdte az órát:” azt mondta Anyu otthon, hogy készítselek ki…hogy idegeljelek fel…”. Vagy hogy írhatnánk be egy ilyen jelentésbe, amikor egy kérezkedés után nyomozni kezdtünk, és kiderült a gyereknél egy olyan hazugsághalmaz, amit össze sem tudnánk rakni a mi fejünkkel. Mire a családot is elértük telefonon, elment szinte a teljes óra.
Vagy arról, hogyan küzdünk a notórius hiányzókkal, mert látjuk, hogy otthon vannak, hogy nem betegek, csak nem mennek suliba, az orvosi igazolás megszerzése nem probléma, de ha nincs, akkor sem baj. Most, hogy itt a tavasz, a kamilla-és bodzaszezon, sok gyereknél olyan kiesést hoz a tanulásból, ami bepótolhatatlan.
Nem látni a számok, és a szép rajzok mögötti pedagógiai erőfeszítéseket. A generációs szegénységben élő traumatizált gyerekek problémáit, azt, mennyit küzdünk a tanodában a tanulási motiváció kialakításáért.
Biztos vagyok pl. abban is, hogy az állami rendszerben finanszírozott tanodák beszámolói is sikertörténetek…miközben tudjuk a gyerekektől, hogy van, ahol “gépezéssel”, “lövöldözős” játékokkal múlatják az időt. Olyanokkal, amelyeket a mi tanodánkban sosem használnánk.
Hol van az a pont egy családon belüli erőszaknál, ami sikernek könyvelhető el? Ha egy hónapig nincs látható fizikai nyoma? Ha tudunk tartani egy látens nyugalmi állapotot, miközben nem látjuk, mi történik a négy fal között? Ha el tudjuk érni, hogy egy értelmileg sérült, bántalmazott nő feljelentést tegyen és ne attól féljen jobban, hogy mi lesz vele azután? Ha meg tudjuk szabadítani a házban jogos tulajdonosként lakó családot egy családtaghoz odaköltöző, de a többieket rettegésben tartó erőszakos férfitól? Ha meg tudunk előzni egy tragédiát? Ezt hogy tudjuk hitelt érdemlően igazolni?
Vajon a társadalmi vállalkozásunk számai mutatják a küzdelmet? A számokból úgy tűnik, mintha elértük volna, hogy a benne dolgozók a sok segítségnyújtást értékelve kitartóan és megbízhatóan dolgoznak. És nem kell újra és újra visszamenni az alapokig velük, mert erősebb a szocializáció adta viszonyulás, mint bármi más. Hogy még mindig több az elvárása, a kérés, mint a felelősségérzet. A lenyúlás, a pillanatnyi haszonszerzés vágya, mint a jövőképben gondolkodás.
Vajon a művészeti oktatásunk sikerein látszik-e, hogy közben az államtól már csak az iskolai bérek 63%-a érkezik, a többit, és az útiköltségeket, anyagköltségeket az alapítvány támogatóinak kell bepótolni, mert a hátrányos helyzetű gyerekek szüleire nem terhelhető rá térítési díj? Látszik-e, hogy a megvont támogatásunk ellenére milyen sok szálon segítjük az állami iskolákat, most pl. csaknem 10 millió forintért vásároltunk egy nemzetközi támogatásból festékeket, filctollakat több mint 40 intézménynek a vizuális nevelés támogatására? Hogy több száz gyereket segítettünk iskolaszerrel, hogy a felszerelés hiánya ne legyen gátja a tanulásnak?
Látszik-e az ügy-képviseletben az állandó harc, a támadások, az elutasított pályázatok, az érthetetlen falak, a felkészülés a rengeteg előadásra, találkozóra, riportra, látogatóra, hogy a tőlünk telhető legjobban tudjuk megértetni a társadalmi leszakadás bonyolult problémáját? Mutatják-e a számok, hogy ez sem sikerül mindig, és mennyi tipródást okoz az a kudarc is, hogy nem bírjuk felvenni a harcot a propagandagépezet üzeneteivel?
A számok, képek, fotók, események, mind az előrelépést mutatják. Szeretném láttatni a küzdelmet is. Hogy nehogy valaki azt higgye, ez egy egyszerű történet, ami sikerre van ítélve. Mert nem az. Sokkal inkább küzdelem a generációs szegénységben élőkkel, gyerekkel, felnőttel egyaránt, az intézményrendszerrel, a politikai színtérrel, ahová az ügy miatt betolják az embert, az ítélkező közvéleménnyel, a problémától távol élőkkel, akik ebből az egészből nem látnak semmit, vagy nem úgy látják, ahogy az a valóság.
A valóság a számok mögött van. Köszönöm azoknak, akik értik ezt. Akiknek átmegy ez is. Ami persze minden nehézség ellenére egy csoda. Esélyt adni, jövőképet építeni, életstratégiát változtatni. Kapaszkodni egymásba, támogatni azt, akinek leginkább szüksége van rá. Emberként ott lenni azok mellett, akikről mások lemondanak. Elhitetni, hogy értékesek és esélyesek egy jobb életre.
És soha el nem felejteni, hogy ha mi nem hiszünk ebben, ők sem fognak.
Mert így, ha ránézek, úgy tűnik, minden szuper. Nincs benne a küzdés, az, hogy hányszor kell a padlóról felállni, hányszor kell beismerni, hogy alulmaradtunk, hány dolgot kell elengedni, mert képtelenek vagyunk hatni rá.
Persze tudom, ez, nem az a műfaj. Egy ilyen jelentésnek meggyőzően kell mutatnia a munka céljait, értelmét, a hozzáadott értékeket, tömören, számokkal alátámasztva. Nem alkalmas felület arra, hogy a problémát is érthetővé tegye. De akkor jó-e így? Hiteles képet tudunk-e így kommunikálni vele a munkánkról?
No persze így is hosszú, mivel minden területről szerettünk volna beszámolni kicsit… és mennyit rágódtunk rajta, hogy tömörebb legyen!
Talán kellene egy “Mi nem sikerült?”-jelentés is. Persze ez nem egy támogatószerző vonal….ki támogatna egy olyan szervezetet, aki arról beszél, mit nem tudott megoldani? Próbálom azonban értelmezni ezt az egészet így is, mert olyan világot élünk, ahol a problémák elfedése a sikerkommunikációval már zsigerileg épült be minden beszámolóba. Kockázatos ezen a szemléleten megpróbálni változtatni, pláne egyetlen szervezetnek, ha mindenhol pont a sikerek bemutatásával lehet jobb pozícióba kerülni. De érzem, hogy nincs egyensúly így.
Mit írhattunk volna még az oktatásról? Azt, hogyan küzdünk a szegregálódott iskolákban a gyerekekkel? Épp ezen a héten álltam én is eszköztelenül a keddi órámon, a gyerekek nagyon fáradtak már, és egyszerűen képtelenek voltak koncentrálni. A normális hangerővel történő kommunikációt meg sem hallják, az újra és újra elismételt mondataim nem emelődnek be. Mit lehet tenni? Kiabálni velük? Mikor otthon is így megy, és az általános iskolában is? Több iskolában látjuk, hogy a tanítók erős hangú fütyülőt használnak, ha azt szeretnék, hogy figyeljenek rájuk, mert hangerővel nem bírják. Vagy mit lehet tenni azzal, amit az egyik kollégám mesélt, hogy egy szegregált csoportban egy kislány ezzel kezdte az órát:” azt mondta Anyu otthon, hogy készítselek ki…hogy idegeljelek fel…”. Vagy hogy írhatnánk be egy ilyen jelentésbe, amikor egy kérezkedés után nyomozni kezdtünk, és kiderült a gyereknél egy olyan hazugsághalmaz, amit össze sem tudnánk rakni a mi fejünkkel. Mire a családot is elértük telefonon, elment szinte a teljes óra.
Vagy arról, hogyan küzdünk a notórius hiányzókkal, mert látjuk, hogy otthon vannak, hogy nem betegek, csak nem mennek suliba, az orvosi igazolás megszerzése nem probléma, de ha nincs, akkor sem baj. Most, hogy itt a tavasz, a kamilla-és bodzaszezon, sok gyereknél olyan kiesést hoz a tanulásból, ami bepótolhatatlan.
Nem látni a számok, és a szép rajzok mögötti pedagógiai erőfeszítéseket. A generációs szegénységben élő traumatizált gyerekek problémáit, azt, mennyit küzdünk a tanodában a tanulási motiváció kialakításáért.
Biztos vagyok pl. abban is, hogy az állami rendszerben finanszírozott tanodák beszámolói is sikertörténetek…miközben tudjuk a gyerekektől, hogy van, ahol “gépezéssel”, “lövöldözős” játékokkal múlatják az időt. Olyanokkal, amelyeket a mi tanodánkban sosem használnánk.
Hol van az a pont egy családon belüli erőszaknál, ami sikernek könyvelhető el? Ha egy hónapig nincs látható fizikai nyoma? Ha tudunk tartani egy látens nyugalmi állapotot, miközben nem látjuk, mi történik a négy fal között? Ha el tudjuk érni, hogy egy értelmileg sérült, bántalmazott nő feljelentést tegyen és ne attól féljen jobban, hogy mi lesz vele azután? Ha meg tudjuk szabadítani a házban jogos tulajdonosként lakó családot egy családtaghoz odaköltöző, de a többieket rettegésben tartó erőszakos férfitól? Ha meg tudunk előzni egy tragédiát? Ezt hogy tudjuk hitelt érdemlően igazolni?
Vajon a társadalmi vállalkozásunk számai mutatják a küzdelmet? A számokból úgy tűnik, mintha elértük volna, hogy a benne dolgozók a sok segítségnyújtást értékelve kitartóan és megbízhatóan dolgoznak. És nem kell újra és újra visszamenni az alapokig velük, mert erősebb a szocializáció adta viszonyulás, mint bármi más. Hogy még mindig több az elvárása, a kérés, mint a felelősségérzet. A lenyúlás, a pillanatnyi haszonszerzés vágya, mint a jövőképben gondolkodás.
Vajon a művészeti oktatásunk sikerein látszik-e, hogy közben az államtól már csak az iskolai bérek 63%-a érkezik, a többit, és az útiköltségeket, anyagköltségeket az alapítvány támogatóinak kell bepótolni, mert a hátrányos helyzetű gyerekek szüleire nem terhelhető rá térítési díj? Látszik-e, hogy a megvont támogatásunk ellenére milyen sok szálon segítjük az állami iskolákat, most pl. csaknem 10 millió forintért vásároltunk egy nemzetközi támogatásból festékeket, filctollakat több mint 40 intézménynek a vizuális nevelés támogatására? Hogy több száz gyereket segítettünk iskolaszerrel, hogy a felszerelés hiánya ne legyen gátja a tanulásnak?
Látszik-e az ügy-képviseletben az állandó harc, a támadások, az elutasított pályázatok, az érthetetlen falak, a felkészülés a rengeteg előadásra, találkozóra, riportra, látogatóra, hogy a tőlünk telhető legjobban tudjuk megértetni a társadalmi leszakadás bonyolult problémáját? Mutatják-e a számok, hogy ez sem sikerül mindig, és mennyi tipródást okoz az a kudarc is, hogy nem bírjuk felvenni a harcot a propagandagépezet üzeneteivel?
A számok, képek, fotók, események, mind az előrelépést mutatják. Szeretném láttatni a küzdelmet is. Hogy nehogy valaki azt higgye, ez egy egyszerű történet, ami sikerre van ítélve. Mert nem az. Sokkal inkább küzdelem a generációs szegénységben élőkkel, gyerekkel, felnőttel egyaránt, az intézményrendszerrel, a politikai színtérrel, ahová az ügy miatt betolják az embert, az ítélkező közvéleménnyel, a problémától távol élőkkel, akik ebből az egészből nem látnak semmit, vagy nem úgy látják, ahogy az a valóság.
A valóság a számok mögött van. Köszönöm azoknak, akik értik ezt. Akiknek átmegy ez is. Ami persze minden nehézség ellenére egy csoda. Esélyt adni, jövőképet építeni, életstratégiát változtatni. Kapaszkodni egymásba, támogatni azt, akinek leginkább szüksége van rá. Emberként ott lenni azok mellett, akikről mások lemondanak. Elhitetni, hogy értékesek és esélyesek egy jobb életre.
És soha el nem felejteni, hogy ha mi nem hiszünk ebben, ők sem fognak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.