GÁBOR GYÖRGY: A MI KIS KERESZTÉNY-NEMZETI DARÁLÓNK

SZABADSÁG KLUB
Szerző: GÁBOR GYÖRGY
2023.05.25.

Pártunk és Maffiánk helyesen teszi, ha ledarálja a lélegeztetőgép dokumentumait, s velük minket, a mi munkánkat, adónkat és összespórolt pénzünket, mert autópálya-matrica ügyben 63 év múltán is hősiesen, bátran, elszántan és öntudatosan reklamálunk, ám ha ledarálják többszáz milliárd forintunkat, az senkit sem zavar, azért nem emeljük föl a hangunkat, nem reklamálunk, nem küldjük el őket oda, ahová leginkább tartozónak gondoljuk mindüket, hanem szépen és fegyelmezetten négyévenként újraválasztjuk őket.

Különös érzés, amikor az ember műalkotásokkal találkozva arra kényszerül rádöbbenni, hogy az olvasott vagy látott dadaista, szürreális, abszurd, álom- vagy fantáziaszerű művek, utópiák és disztópiák egyszeriben valóságossá, reálissá, „nagyrealistává” válnak.

Itt van például Örkény „félpercese”

Fasírt.

A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle.

Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.

Miről beszél ez az Örkény nevű abszurdológus? Mikor szoktak bennünket ledarálni? Magánál van az ilyen, amikor efféle marhaságot vet papírra?

Csakhogy a 2023. év Magyarországán már pontosan tudható, hogy Örkény nem képtelenségeket hordott össze, hanem váteszként úgyszólván előre látta napjaink Magyarországának viselt dolgait, megannyi „környülállását”.

Mert itt van például Dúró Dóra, a Mi Hazánk Mozgalom kiemelten nemzeti, kiemelten keresztény kiemelt nagyasszonya, aki két évvel ezelőtt elsőként ragadott meg egy darálót, s semmisített meg egy neki, s övéinek (no meg persze a kormányon lévőknek) cseppet sem tetsző mesekönyvet. Hasznosabb lehetett volna, ha inkább húsdarálásra fordítja drága szabadidejét, ám miután az irodalom, a mese bizonyos értelemben mi magunk vagyunk, létünk, gondolataink és érzelmeink, vágyaink és álmaink, csalódásaink és reményeink apró szeletei, így aztán a fasírt helyett nagy odaadással sokunkat darálta le a nemzeti érzemény testet öltött nagyasszonya, még ha neki nem is tetszettek azok a mesék. De nem tetszettek bizonyos könyvek az inkvizíció jeles képviselőinek, magának Szent Domonkosnak is voltak kritikai fenntartásai némely alkotással szemben, nem tetszettek a maja könyvek az arra tévedő jezsuitáknak, nem felelt meg a nácik kényes ízlésének Freud, Thomas és Heinrich Mann, Stefan Zweig, Erich Kästner és Brecht, a Kínai Népi Felszabadító Hadsereg sem kedvelte a tibeti könyveket, a kulturális forradalom pedig önmagán kívül szinte semmit sem viselt el, Rushdie A sátáni versek c. munkáját is sokan – mondjuk így – fenntartásokkal fogadták, a Harry Potter könyveket az USA bizonyos köreiben hasonlóképp, így aztán a könyvkritika hagyományos gyakorlatát mellőzve a szóban forgó munkákat az épp rendelkezésre álló eszközökkel ugyancsak ledarálták, elégették vagy bezúzták. Heine XIX. századi neves mondása ma ott olvasható Berlinnek azon a terén, az egykori Opernplatzon, ahol Joseph Goebbels irodalomkritikusi utasítására gyulladtak fel a könyvekből összehordott máglyák: "Wo man Bücher verbrennt, verbrennt man am Ende auch Menschen.” (Ahol könyveket égetnek, ott végül embereket fognak égetni.)

Mára a nemzeti-keresztény magyar kormány szintet lépett. Ők még könyvet ugyan nem égetnek (legfeljebb a nekik nem tetsző kiadókat lehetetlenítik el), ám a nagy darálót ők is munkába helyezték. Az i.e. évtizedekben élt rómaiak még nem voltak keresztények, de jól tudták, hogy a birodalmi vezetésnek meg kell őriznie minden hivatalos okiratot és dokumentumot, mert csak így válik átláthatóvá, ellenőrizhetővé és megítélhetővé a birodalmi kormányzás, az állami pénzügyek, szerződések, megállapodások, kereskedelmi ügyletek, beszerzések és cserefolyamatok, építkezések és hadügyi kiadások, stb. egész rendszere. Ezért hozták létre a Forum Romanumon ma is látható állami levéltár sötétszürke épületét, a Tabulariumot, amelynek építését még L. Cornelius Sulla diktátor rendelte el, s amely végső formáját i.e. 78-ban nyerte el.

Apropos, diktátor!

Milyen szerencse, hogy nekünk is akad belőle, aki a fent említett Örkény váteszi előrelátásának köszönhetően a fasírozott helyett most a Külügyminisztérium irattára egyes dokumentumainak ledarálására adott engedélyt. Nevezetesen a már beszerzése pillanatában roppant gyanús csencselést sejtető, totálisan feleslegesen megvásárolt, s soha nem használt, mert ab ovo használhatatlannak bizonyult lélegeztetőgépek beszerzésének dokumentumait. A megsemmisítés során, amelynek keretében ismét minket, azaz a mi pénzünket sikerült parancsra teljesítő szorgos kis kacsóknak ledarálni, így mindezt örökre láthatatlanná tenni szeretett Pártunknak és Maffiánknak, hogy ezzel véglegesen eltüntessék a 176 milliárd (!!!) forintért megvásárolt 7000 (!!!) használhatatlan lélegeztetőgép behozatalának körülményét, amely – ismereteink szerint – a lehető legtisztább és legtörvényesebb keretek között járta be a maga útját, elindulva a baráti Kína valamelyik kedves cégétől, aztán igénybe véve egy rendkívül szíves maláj közvetítést, hogy végül egy titokzatos magánszemély számláján landoljon az én, a te, a mi és a ti pénzünk-pénzetek, valakinek, mi több, valakiknek a nagy örömére, kastélyára, földbirtokaira, bel- és külföldi pénzmosodáiba, továbbá a megszokott egyszerű kétkezi strómanok zsebeibe.

Semmi baj, nem lesz üres a magyar Tabularium sem, hiszen nekem viszont meg kell őriznem sok évre visszamenőleg a már évek óta nem üzemelő, s csúcsidőszakában is cigarettára való összeget tejelő Bt-m számláit, vagy meg kell őriznem több éven át az autópálya-díj kifizetését igazoló szelvényt, mert ha értesítést kapok, hogy 63 évvel ezelőtt nem fizettem autópálya-díjat Földvár felé, félúton, akkor legyen mit lobogtatnom, ha reklamálni megyek.

És Pártunk és Maffiánk helyesen teszi, ha ledarálja a lélegeztetőgép dokumentumait, s velük minket, a mi munkánkat, adónkat és összespórolt pénzünket, mert autópálya-matrica ügyben 63 év múltán is hősiesen, bátran, elszántan és öntudatosan reklamálunk, ám ha ledarálják többszáz milliárd forintunkat, az senkit sem zavar, azért nem emeljük föl a hangunkat, nem reklamálunk, nem küldjük el őket oda, ahová leginkább tartozónak gondoljuk mindüket, hanem szépen és fegyelmezetten négyévenként újraválasztjuk őket, mert ha legközelebb nem használhatatlan lélegeztetőgépekkel vernek át valamennyiünket, akkor majd malájok közvetítette, szorosan egymás mellé helyezve épp 173 fényévnyi távolságot kitöltő kínai pajszerral, esetleg azerbajdzsáni-orosz vegyesvállalattól származó, kazah közvetítéssel hazánkba eljutó tizenkilencmilliárd az ezrediken darabnyi dűznivel, egy titokzatos ismeretlen magánszámláján landoló összeg ellenében, akiről semmit sem tudunk, legfeljebb annyit, hogy szeret „technikailag landolni” a nagyvilágban, erre is, meg arra is.