FERI BÁTYÁM NYOMORÚSÁGA

REZEDA VILÁGA
Szerző: Rezeda
2023.05.01.

Kovács Ferenc üveges szemekkel ült a kocsmában, nézte a légyszaros ablakot, és melenkolikusan gondolt vissza arra az időre, amikor még Feri bátyám volt. Nem volt olyan rég, bő másfél esztendeje, amikor ugyanitt ücsörgött egy októberi napon Vele, s amikor Ő mondta egyenesen neki azokat a szavakat, amitől akkor sztárrá lett, s ami után azonban lassan a falu práiája is. Úgy emlékezett a bársonyos kappanhangra, mintha ma hallotta volna, a fülében csengett még, s éppen azért, mert milliószor nézte, hallgatta újra az egészet.

Azt mondta neki akkor Ő, hogy „Van egy nyugdíjprémium, amit fognak kapni, Feri bátyám. Novemberben egy nyolcvanast, és a következő évben pedig február közepén szerintem meg fog kapni egyhavit. Még azért küzdenem kell kicsit, mert ne kétheti legyen, hanem egyhavi, de rajta vagyunk a szeren. Ott loholok a pénzügyminiszter nyakán.” Kovács Ferenc pedig megkapta a nyolcvanat, és olyan szép volt a világ, mintha az Isten csak rá tekintett volna minduntalan, és a nap is csak az ő egén szórta volna áldásait.

Mert mindenki megkapta akkor a nyolcvanat, az összes cimbora az ivóban, és Kovács Ferencre úgy néztek akkor, mint a jó hír hozójára, aki kapcsolatban van Vele, aki gondoskodik mindahányukról szerető és jóságos apaként, hogy teljen levesre meg kenyérre, és fröccsre, hogy csinálhassanak ricsajt. Mert jött a nyolcvan meg aztán az egyhavi, mert ezek szerint Ő jól loholt a pénzügyminiszter nyakán, úgy éltek ők akkor itt a kocsmában, mint akik sose halnak meg, gyöngyözött a pára a förccsöspohár oldalán, szép volt a világ.

Nem is volt kérdés aztán ezután, kire szavaznak, amikor szavazni kellett, mint jó katonák, igaz a kultúr’ máskor nyitva nem volt, de azon a vasárnapon igen, és plébános uruk is olyan szépen mondta mind a többieknek is, hogy kire kell a voks, ugye tudják, különben visszajön a patás, akinek a nevét se mondjuk ki inkább, aki nem adott nyolcvanat, viszont a migráncsok barátja, és kilöveti az emberek szemét, sőt, a nemzetére tör. Rend szerint le is zajlott minden, volt egy kis krumpli is ajándokul előtte, s bár a falut fölverte a gaz, de kicsire nem adunk.

Amikor aztán eljött az április, és győzött megint Ő, de nagyon, elfogyott a nyolcvan is, meg a plusz nem fél, hanem egyhavi, a falu fölött megjelent a borulat. Először bezárt a bolt, aztán a posta, a busz ritkábban járt, minden elkezdett drágulni, de nagyon, s bár tudták, hogy mindezt az okozza, akinek a nevét se lehet kimondani, az elhibázott szankciók meg az ukránok, de egyre kevésbé volt ez vigasz, igaz, a remény még megmaradt. Jenő volt a jani az ivóban, akinek a londoni fia befizetett ilyen telefonra, aminek képe is van, és azon nézték a világot.

Minden napra üzent nekik valamit Ő, szépet okosat és bíztatót, látták Őt harcba indulni majd győztesen térni meg, de június táján, amikor a pénzecske emléke is kezdett halványulni, és úgy kellett kicentizni a fröccsre valót, hogy csináljanak ricsajt, egyre többször emlékeztek meg úgy az elveszett Paradicsomról, hogy újra meg újra megnézték a jelenetet, ahol Ő a Kovács Ferencnek Feri bátyámként beígéri a nyolcvanat meg az egyhavit, ha sikerül neki azzal a pénzügyminiszterrel kiegyezni a népéért. És egyre többször néztek furán Kovács Ferencre.

Az ezt követő télen már fáztak is egy kicsit, és unták a farhátat is, amit az asszonyok eléjük adtak, a fröccs se volt olyan finom, meg egyre kevesebb lett, és ekkor kezdték a legyek is összeszarni az ablakokat, mint akik ugyanúgy kiábrándultak a világból, mint az emberek. Ők pedig nézték a Jenő csodatelefonját a napi üzenetekkel, aztán újra a Feri bátyámos jelenetet kifulladásig, de, míg régebben megéljenezték Kovács Ferencet, mint akinek köze lett volna a nyolcvanhoz meg az egyhavihoz, ma már egyre furábban pislogtak rá.

S míg a Feri bátyám névnek, amit Tőle kapott akárha keresztség, volt valami jó zamata a kocsmában, így másfél év múltán keserűség vegyült bele. Mintha Kovács Ferenc tettestárs lett volna abban, hogy megállt az idő a faluban, sőt, visszafelé haladt, mintha ő is tehetett volna arról, hogy a diadalmi jelentéseket senki nem érezte a bőrén, sőt, egészen mást érzett, mert tudjuk, milyen az, amikor elfogy a fröccs, mert az asszony nem ad rá vagy keveset, ettől olyan nyúlósan szomorú lesz a világ, hogy alig is lehet elviselni a nyomását.

Tudni lehetett, hogy egyszer baj lesz, de, hogy mekkora és milyen, azt nem igazán. Csak benne volt a levegőben a történés szaga és vibrálása. Vasárnap aztán, amikor a pápa miséje után Ő újra üzent a Jenő telefonján, és azt üzente, hogy „Imádkozzunk magyar hazánkért, hogy a feltámadott Megváltó öröme adjon nekünk megújulást és jövőbe vetett reménységet!”, s ahogyan a Jenő ezt felolvasta a most már minden mindegy lemondó indulatával nézett mindenki Kovács Ferencre vészjóslóan Feri bátyámnak nevezve őt.

A kocsma minden keserűsége benne volt abban, ahogyan Kovács Ferencet térdre kényszerítették, mondták neki, hogy Ő üzeni, bazd meg, a cimborád, Feri bátyám, azaz, térdre imához. Így Kovács Ferenc letérdelt az ivó mocskos kövére, és ordították neki, hogy imádkozzon, de nem tudott, ilyesmit ő nem ismert, soha nem is érdekelte, s ahogyan könnyező szemein át nézte a többieket, akik vicsorogtak, a zsíros fülével hallgatta az indulatokat, azon gondolkozott, mi történik, miért történik és ki az oka. De még ekkor sem jött rá.

ITT OLVASHATÓ