ROMSICS IGNÁC: 1945 MINT KORSZAKHATÁR

NÉPSZAVA
Szerző: ROMSICS IGNÁC
2023.04.02.

1945, vagyis a II. világháború vége az elmúlt évszázad három legfontosabb korfordulójának egyike. Legalább olyan jelentős, mint az I. világháború befejeződését kísérő változások, és bizonyosan jelentősebb – átfogóbb és globálisabb –, mint a Szovjetunió és a kelet-európai szocialista rendszerek 1989-90-es összeomlása.

Jelentőségét alapvetően két tényező adja: a háború jellemzői és a háború következményei.

A pusztítás mérete és oka

A II. világháború az emberiség történetének minden szempontból legnagyobb katonai konfliktusa volt. Az I. világháborúban mintegy tucatnyi ország vett részt, nagy csatáit Európában vívták, s halálos áldozatainak száma 8,5-9 millióra rúgott. A II. világháborúban 61 állam katonái harcoltak, s az európai hadszínterek mellett fontos, sőt döntő ütközetek zajlottak Távol-Keleten, a Csendes-óceán térségében és Észak-Afrikában is. A harcok mintegy 55, sőt az újabb kutatások szerint több mint 70 millió ember életét követelték. A legnagyobb áldozatot e téren a Szovjetunió hozta: lakosságának mintegy 14 százalékát, összesen 23 millió embert vesztett. Utána Kína következik 20 millió halottal, amely azonban akkori összlakosságának csak kevesebb, mint 4 százalékát tette ki. A Német Birodalom katonai és polgári áldozatainak a száma meghaladta a 7 milliót, azaz az 1939-es népesség 10 százalékát. A lengyelországi emberveszteségek száma 5,6 millióra, vagyis a lakosság 16 százalékra rúgott. Egymillión fölüli halottat gyászoltak még Indonéziában, Japánban és Jugoszláviában, míg Nagy-Britannia és az Egyesült Államok polgári és civil áldozatainak a száma a fél-fél milliót, vagyis az 1 százalékot sem érte el. Az akkori Magyarország 14,5 milliós lakosságából 6,2 százalék, azaz körülbelül 900 ezer fő nem érte meg a háború végét. Hasonló mértékben pusztult el az egyes országok infrastruktúrája: vasútvonalai és pályaudvarai, közútjai és hídjai, lakóházai és ipari létesítményei. Németország és Kelet-Európa egyes területei és városai, ahol a legsúlyosabb harcok folytak, teljes pusztasággá, illetve romhalmazzá változtak.

Az irtózatos méretű emberi és fizikai pusztítás elsődleges oka a háború totális, azaz a hátországra és a civil lakosságra is kiterjedő jellege, valamint a haditechnika fejlődése volt. Az utóbbin belül legnagyobb jelentőséggel az uránhasadás fegyverként való felhasználása, vagyis az atombomba feltalálása bírt. Az első szabályozott nukleáris láncreakciót az olasz Enrico Fermi vezette chicagói kutatócsoport indította be 1942-ben, az első kísérleti atombombát pedig a Robert Oppenheimer vezette nemzetközi kutatócsoport (Manhattan-terv) állította elő 1945 nyarára. Amikor a július 16-ai sikeres új-mexikói robbantásról értesült, Churchill elégedetten nyugtázta: a lőpor vagy akár az elektromosság feltalálása semmiség, „csupán tréfa” volt ehhez képest. A brit miniszterelnök, aki végsőkig tartó harcot fogadott Hitler és szövetségesei ellen, jól látta az új fegyver jelentőségét. Az 1945. augusztus 6-án Hirosimára, 9-én pedig Nagaszakira ledobott atombombák 200-250 ezer ember életét oltották ki, és legalább ugyanennyit sugár-fertőztek meg. A lakóházak és egyéb épületek 80 százaléka romhalmazzá vált. A sokkhatás akkora volt, hogy rövid gondolkodás után Japán is beszüntette az ellenállást, és szeptember 2-án kapitulált. A világháború tulajdonképpen ezzel, s nem az 1945. május 8-i német fegyverletétellel ért véget.

Nagyon sok áldozatot követeltek az angolszász gépek Hamburg, Drezda és más német városok elleni szőnyegbombázásai is. A háború éveiben kifejlesztett nagy hatótávolságú négymotoros gépek valóságos légi erődök voltak: 8-10 ezer méter magasságban 3-6 ezer kilométer megtételére és 6-8 tonna bomba szállítására voltak képesek üzemanyag felvétel nélkül. A német városok mellett súlyos repülőtámadásokat szenvedett el Tokió, Oszaka, Jokohama és más japán település is. Az 1944. november 24-ei szőnyegbombázás következtében Tokió jelentős része szinte a földdel vált egyenlővé, és lakói közül mintegy 100 ezren vesztették életüket. A német propaganda által csodafegyverként emlegetett V-1 és V-2 típusú rakéták (Vergeltungswaffen, vagyis megtorló fegyverek), melyeket 1944 nyarától vetettek be angliai városok és Antwerpen ellen, viszont kevésbé bizonyultak hatékonynak. Áldozataik számát összesen mintegy 50 ezerre becsülik. Ez alig több, mint amennyi német az 1945. február 13-i drezdai szőnyegbombázás során elpusztult. A fegyverben rejlő lehetőségekről sokat mondó viszont, hogy konstruktőre ugyanaz a Wernher von Braun volt, aki az 1945 utáni amerikai rakétaprogram kidolgozásában és végrehajtásában oly meghatározó szerepet játszott.

A tömegpusztító fegyverek megjelenése és a háború totális jellege mellett az emberéletben elszenvedett hatalmas veszteségnek ideológiai okai is voltak. A fajelmélet, amely a népek közötti antropológiai és kulturális különbségekből kiindulva felsőbb- és alsóbbrendű fajokat tételezett fel, a XIX. században elsősorban a gyarmati hódítás igazolására szolgált. A britek és a franciák éppen úgy ezzel indokolták afrikai és ázsiai terjeszkedésüket, mint az amerikaiak csendes-óceáni aktivitásukat, illetve a japánok Kína és Korea „nehézkes és tehetetlen” népeinek gyámság alá helyezését. Emellett megjelent azonban a rasszizmus az országokon belüli vallási és/vagy etnikai kisebbségekkel szembeni állami fellépést és kirekesztést alátámasztó ideológiaként is. Az ennek egyik változataként kialakult politikai antiszemitizmus számos országban táptalajra talált, de a zsidók szisztematikus kiirtásának szörnyű programjává csak a náci Németországban és az általa ellenőrzött területeken vált. A zsidók és más alsóbbrendűnek, illetve nemkívánatosnak minősített elemek (romák, homoszexuálisok, gyengeelméjűek, baloldaliak) elleni irtóhadjárat már a háború elején elkezdődött, és egészen 1945-ig tartott. Ennek a példátlan méretű és szervezettségű népirtásnak mintegy 6 millió zsidó (az összes háborús emberveszteség közel 10 százaléka) esett áldozatul...

ITT OLVASHATÓ