JÓL SEGÍTENI

A NYOMOR SZÉLE
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.04.07.

Mindig újra és újra felbukkanó történet nálunk a támogatások, adományok kérdése. Mi a rendszerünkben, amit a probléma-értelmezés után felállítottunk, a közösséggel együtt szabályozni kezdtük ezt a területet is. Kimondták (nem mi, hanem ők), hogy az nem jó, ha mindenkinek, aki azt mondja, ő rászoruló, “jár” a segítség. Olyan segítségnyújtási rendszert működtessünk, ami aktivitáshoz, akarathoz, elmozduláshoz köti a támogatást. Különben nem lesz igazságos.

Ezért mi egy közösségfejlesztési alapú, un. fejlesztő segítségnyújtást végzünk, ami a változásokat támogatja, az elmozdulást a tervezhető életstratégiák felé. Ami nem ebbe az irányba mutat, hanem pl. a fekete zónában épített túlélési stratégiák felé, ott nem adunk támogatást, lehetőségeinkhez mérten próbáljuk nehezíteni ezeket az utakat, míg a másikat könnyebbé tenni.

Fontos része az is, hogy nem egyéni, egymástól elszigetelt segítséget adunk, hanem közösségi szinten próbálunk egy értékrendet megszilárdítani, ami segít az egyénnek is. A közösség ugyanis formál, és biztonságot is ad. Útmutatást, lelki megerősítést. Egyénileg mindenki a saját érdekét nézi, de a közösségben az egyéni érdekek ütközhetnek, és ha van egy “íratlan etikai kódex”, ami megerősítéseket ad, vagy elhatárolódásokat, az sokkal inkább előremutató, változást erősítő történet. Ebben hiszünk, így működünk, még, ha pontosan tudjuk, ez hosszabb út, később hoz sikert, de biztosan tartósabban épül be.

Így nálunk nincsenek “fű alatti” segítségnyújtások, “mutyizások”, minden nyilvános a közösség számára. Már csak azért is, mert előbb-utóbb minden kiderül a faluban, ezt pontosan tudjuk, előttünk sem marad semmi titokban. Szóval, ennek a kockázatát sosem vállaljuk be, mert lerombolná azt, amit eddig sikerült felépíteni.

Stabil, de mindig újraértelmezett szabályrendszer alapján működtetjük tehát ezt az egészet, épp a múlt hónapban tárgyalták újra a közösségi foglalkozásokon az adományosztás elveit is, és ez alapján osztottunk az ünnep előtt is élelmiszercsomagokat.

Ez a mi elvünk, utunk, de mi sem így kezdtük. Az első évben mi is adtunk, annak, aki kért… és épp a formálódó közösség hatására kezdtük el kialakítani a szabályokat, velük. Ennek már több mint 13 éve, és egyre jobban működik.

Ehhez azonban az kellett, hogy megértsük a hatásokat, megtaláljuk a tanult tehetetlenségből elmozdító beavatkozásokat, számukra is érthetővé tegyük a szándékokat, és átláthatóan, “védhető szempontokkal” végezzük ezt a munkát. Ez így kereknek is tűnhet…de most jön a “de”.

A támogatásokat adományokból fedezzük. Sok civil adományozó van mellettünk, akiknek egy része (és ezt tiszteletben kell tartanunk), nem elégszik meg azzal, hogy az alapítvány számlájára utal kisebb-nagyobb, egyszeri- vagy rendszeres támogatást. Mert ő úgy működik, hogy konkrét gyereknek akar adni, konkrét családnak, leginkább az ő szabályai szerint, ha kell, akár minket megkerülve.

Mert így érzi biztosan a támogatása hasznosulását, és vannak, akiknek a visszacsatolás is csak így tiszta, csak így átlátható. Mert ő nem az alapítvány fejlesztő munkáját akarja támogatni, hanem azt a gyereket, aki az ő támogatottja.

Ez nekünk nagy többletmunkát ad. Ha “csak” tőlünk kérnek támogatandó gyereket, akkor ez a könnyebb eset. Mert 17 településen dolgozunk, bár nincs kapacitásunk arra, hogy a teljes esélyteremtő modellt vigyük minden településen, közösségfejlesztéssel, így a toldi modellnek elemei alkotnak szabályt máshol, nem az egész struktúra. Vagyis a többi településről tudunk ajánlani gyereket, családot, bár igyekszünk itt is kérni, hogy mi szervezhessük meg a segítségnyújtást, a mi gyakorlatunknak megfelelően. Nem szeretnénk pl. odaadni a pénzt, mert tudjuk, hogy az pillanatok alatt elmegy, és a következő héten a gyerekgyógyszerre már nem lesz forrásuk, és megint hozzánk fordulnak. Bármikor jöhet olyan krízishelyzet, amikor segítenünk kell, és ha az adott családnak van félretett támogatása, akkor ebből gyorsan megoldható.

Egyébként sem a pénz odaadása a legjobb megoldás sosem. Inkább közösen megoldani, összehozni, ledokumentálni, hogy később is visszakereshető legyen, ha valami miatt az “igazságosságot” igazolni kell. Mert a krízishelyzeteknek hamar sajátja lesz a kétségbeesett indulat is, és azt is meg kell tanulni kezelni. Nekik is és nekünk is. Ilyenkor bizony jól jönnek a tények, és az előre megismert szabályok.

Vannak viszont, akik egy-egy fotó, riport, vagy épp egy általam leírt történet alapján döntenek, ők ezt, vagy azt a gyereket, családot szeretnék támogatni. Ilyenkor nem mi keressük meg azt, akinek a támogatását a környezete jól viseli, védhető szempontokkal, hanem ők választanak, és nekik nem érdekes a család beágyazottsága a közösségbe. Úgy gondolják, nekik ezzel nincs dolguk, ők küldik a támogatást, mi adjuk oda a családnak, vagy vegyünk rajta valamit, élelmet, édességet, játékot a gyerekeknek.

Csakhogy ez nem ilyen egyszerű. Mert valakinek meg kellene magyarázni a testvérnek, szülőknek, nagycsaládnak, szomszédnak, utcabelinek, hogy miért ők kapnak, és más miért nem? Sokszor szívesen odahívnám egy-egy ilyen, indulatokkal teli egyeztetésre azt, aki a támogatásnak ezt a formáját hiszi jónak. És ha még ez sem győzi meg, kövessük még a történetet tovább, mert konfliktusok sora lesz még belőle, a felnőttek és a gyerekek között is, akár tettlegességig fajulva.

Mégis mit mondhatnánk, hogy ő miért kap és a másik miért nem? Hogyan lehet ezt megértetni a gyerekkel, és a szülőkkel, akik a nyomorúságban nem jutnak hozzá a biztonságos életet jelentő alapszükségletekhez sem, nemhogy az ajándékokhoz?

Nem tudom, hogyan lehetne azt a fajta bizalmat általánossá tenni, ami azért nekünk a legtöbb esetben már sikerült: mi minden támogatást az esélyteremtő munkára fordítunk. Ha valaki “címkézi”, akkor azt mi “címkézve” kezeljük, ha családonként, gyermekenként, akkor úgy, ha konkrét célként, akkor úgy. Nyilván ehhez olyan világ kellene, ahol bízunk egymásban, és ahol egy ilyen ügyben, mint a gyerekszegénység, magunkat is el tudjuk helyezni. Támogatóként is.

De nehéz ez, mert a világ nem erre halad.

Azt kellene talán elfogadni, hogy a szegénység, a leszakadás mindig csak a társadalmi beágyazottságában értelmezhető történet. És ebben annak nagyobb tudása van, aki része ennek a beágyazottságnak, segítőként, mint az, aki távolról segíteni szeretne. Talán nekem is többet kellene írnom erről, mert jól segíteni nem egyszerű. Még nekünk sem, akik a terepen vagyunk. Hát még annak, aki nem értheti ennek a világnak a hatásait.

És most a végére egy pozitív történet, a fejlesztő segítségnyújtás igazolására. Egy családról, akikkel régóta dolgozunk már. Maga a sztori tipikus: be nem fizetett villanyszámla-csekkek, a felszólítások figyelmen kívül hagyása, a védendő fogyasztói státusz elmulasztása, végül, a szolgáltató kikötötte a villanyt. Sötétség, gyertyával világítás pár napon át, segítségkérés, fizessük be, nem tudnak villany nélkül élni, beteg van a családban, stb. Egyeztetés, részleges segítség-felajánlás, a hivatalos lépések megmutatása, edukálás. A végén pedig önálló (!) intézkedés, 30 napon belül még lehetséges volt, szerdán már világított a lámpa…Megvan a védendő státusz is, ami fontos biztonságot ad. Sikertörténet. Ha kifizetjük, biztosan nem így alakul. Így viszont saját felelősségüket is értelmezve jutottak el idáig. Büszkék is vagyunk rájuk.

ITT OLVASHATÓ