HITELESSÉG VAGY RÓZSASZÍN LUFIK?

A NYOMOR SZÉLE
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.03.24.

Furcsa lett a világ. Ma nagyon sok folyamat működésének alapvető része a kommunikáció, ami a célok teljesülését kívánja támogatni. Ám a befolyásoló tényezők gyakran eltérítik az irányokat, és mire észrevesszük, már a céljainktól is egyre távolabbra kerülünk. A hitelesség megtartása nagyon nehéz, még az is előfordulhat, hogy a saját magunk által épített csapdába estünk.

Így most egy kicsit kuszának tűnik, de megpróbálom kibontani. Írtam már erről egyébként többször, hogy mennyire nehéz a civileknek jól képviselni azokat az ügyeket, amelyek nem az állam sikertörténetei. A társadalmi leszakadás, a gyermekszegénység ügye kifejezetten ilyen.

Nézzük kicsit részletesebben, területenként. Hol képviseljük az ügyet és milyen célokkal?

Nem egyszerű, ha az ember a rendszerre szeretne befolyással lenni. Márpedig ez lenne a legfontosabb, hogy tömeges legyen a változás. Kívülről nem igazán lehet hatni, pláne nem civilnek és pláne nem most. De belül dolgozva is veszélyes terepen találjuk magunkat egy ilyen ügy-képviselettel, mert ennek elengedhetetlen része a hibajelzés is. Ugyanis a rendszeren belül alapvető működési elv lett a sikerkommunikáció. Ha nem ezt tükrözöd vissza a munkáddal, hanem esetleg a nehézségeket, félrecsúszott fókuszokat, már magad alatt vágod a fát. Nincs olyan, hogy egy átalakítás, pályázat, bármi, ami állami, nem sikeres. Mert az jól van kitalálva. Annak működnie kell. Döntési pozícióban levő emberek találták ki, íróasztalok mellett. Akik nyilván azért kerültek döntési pozícióba, mert megérdemlik, rátermettek, értik a dolgukat. A hiba csak benned lehet, ha nem vagy képes a végrehajtásra.

Ezen alapul az egész rendszer működése, az “alulról jövő kezdeményezések” kifejezés (is) törlődött a rendszerből. Minden központilag dől el. Olyan szinten, ahol az önreflexió sem működik.

A hierarchia, az egzisztenciális függés pedig elhallgattatja a hibajelzéseket. Lassan, de biztosan tűnik el a kreativitás, a megoldáskeresés, helyét kitölti a gyanakvás, az ellenségkép állandó keresése, az éberen figyelők egyre növekvő tábora, akik a rendszernek való megfelelésben már egyre gyakrabban önjárók. És ebben a folyamatban van még kifutásunk, a történelmi tapasztalatok legalábbis azt mutatják.

Szóval, ezen a területen a rózsaszín lufi fújása ma kötelező elem, a gondolkodás helyét átvette a végrehajtás, ha jót akarsz, fújod te is, vagy legalább hallgatsz, hogy túléld.

Döntés lehet, hogy ezt szolgálod, vagy sem. Ami azért korántsem ilyen egyszerű. Mert az ügyet ebben a rendszerben is kellene képviselni. Merthogy benne van, sőt ott alakul ki, ott növekszik a probléma. Ha nemcsak a tetejét nézed, amitől elvben könnyű elhatárolódni, hanem látod azt is, ahogy a gyakorlatban működik, vagyis, hogyan nem működik, elképesztő ellentmondások között találod magad. Amiben látod, hogy mindenki túl akarja élni. Szóval látod, hogy nem igaz a kommunikáció, sőt, lassan a kommunikáció tartja össze az egészet, erőszakosan, valamiféle vélt működéssé. A folyamatosan sulykolt szöveg, hogy igen, ez a jó, a sikeres, sőt a legsikeresebb, minden más hazugság, támadás, nem nemzeti, nem keresztény, nem emberi. Hogy ez így nem hiteles, az nem érdekes. Az sem, ha hazugság. Csapdába szorul, aki ebbe beszáll. De (nemrég hallottam ezt a mondást), ha felvetted a bohócsapkát, rázni kell rajta a csengettyűt.

Nézzünk egy másik szegmenset. A támogatók elérését, akik biztosítják a civileknek az államon kívüli segítségnyújtást. Ez is egy nagy csapda, amit sok civil szervezet nem tud elkerülni. Ilyen a világ is, így működik, így érdemes hát, tolni a kommunikációt, hogy nekik megy, ők tudják a tutit, megtalálták a megoldásokat, csodálatos minden, és a munkájuk támogatásra érdemes. Csakhogy ez nem igaz. Mert a generációs szegénység, ami hosszú időn át alakult ilyen nehezen megtörhetővé, nem változtatható meg egyik pillanatról a másikra. Egyik évről a másikra sem. A megoldásokat csak generációs léptékben tudjuk értelmezni. A rózsaszín lufi hamar kipukkan, ha a beépülést, a fenntarthatóságot nézzük. De utána már köd borít mindent. A kudarcokat senki sem elemzi.

Aztán nem elkerülhető hatással van a közvélemény is. Amit, ahogy most divatos, “érzékenyíteni” kellene, szociálisan érzékennyé tenni, szolidárissá, ehhez sokak szerint az lehet a jó út, ha a kommunikációban csak a sikeres életutakról beszélünk. Megmutatva a sikereset, elhallgatva a sikertelent, vagy túltolva az áldozat szerepet.

A probléma ezzel csak annyi (és nem kisebbítem ezzel a sikersztorik szereplőinek érdemeit), hogy közben sokan mást tapasztalnak. Nem megy a sikersztorik általánosító kiterjesztése, mert azok a viszonyulások, melyeket velük kihangosítanak, nem általánosak. Ezzel egy nagy ellentmondás feszül a kommunikált kép és a valóság között. Rózsaszín lufi fújódik itt is, aminek ugyan igaz egy része, a sikeres emberek sztorija, akik képesek voltak, kiemelkedtek, maguk mögött hagyták, stb. De kipukkan az a lufi ott, hogy mindenki ilyen, aki érintett a társadalmi leszakadásban. Mindenki akar, tanul, dolgozik, motivált, családcentrikus, stb. Csak hát ugye a lehetőségek. Amelyektől megfosztották őket. Azok hiányoznak. Ha ennyi lenne, már rég megoldódott volna… Ha az emberek így működnének, mindannyian.

Mostanában többször szaladtam bele olyan történetbe, amiben ez a szemlélet elvárássá vált. Olyan meghívásokkal, melyeket a társadalmi leszakadásban élők nem képesek teljesíteni. mert nincs rá tudás, képesség, gyakorlat. Ha ezeket úgy tudnák, ahogy elvárják tőlük, már nem ott és nem úgy élnének. Akik elvárják ezt, ők semmit sem tudnak ezekről az élethelyzetekről. Semmit sem értenek a generációs szegénységben traumatizált emberek életéből, túlélési stratégiájukból. A védtelenségükről, a szocializációjukról. Ha kitesszük őket ezeknek az elvárásoknak, sérülhetnek. Nem azt nyújtják, amit várnak tőlük. És félő, hogy csak a sztereotípiákat erősítenék.

Annyira jó lenne, ha ezt az iszonyú nagy űrt meg tudnánk mutatni. Hitelesen. De nem merem már én sem. Már rég cenzúrázom magam a történetekkel, hogy ne rontsam a helyzetet, ne erősítsem a hibáztatást, a gyűlöletet. Óvatos lettem, minden közlést százszor megrágok. De közben a rózsaszín lufit fújók nem dilemmáznak…

Vajon jó lesz így? Jobb lesz? Elfogadóbb lesz a társadalom, ha sosem beszélünk a megoldhatatlan problémákról, csak a sikerekről? Ha egy fellegvárat építünk? Ha elhallgatjuk, mennyire nehéz, sőt elhallgattatjuk azokat, akik beszélni mernek róla?

A kommunikációnak már nem az a célja, hogy a valóságot megmutassa, megértesse, hanem, hogy “eladhatóvá” tegyen társadalmi ügyeket. És ebbe beletorzult az ügy-képviselet.

Én nem hiszem, hogy ez jó így.

Nekem még mindig a hitelesség a vesszőparipám. De érzem, ahogy ezzel nem illeszkedek ehhez a világhoz.

ITT OLVASHATÓ