BIZALMATLANSÁG

FACEBOOK
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.03.27.

Bizalmatlanság

Bennünk van, zsigerileg… és nehéz megküzdeni vele.

Gyanakvók vagyunk, és a rossz tapasztalatok sokkal erősebben formálnak minket, mint a jók. Valami miatt azokba kapaszkodunk és nem a jókba. A „na ugye, hogy nem….” sokkal intenzívebb lett.

Én magamon is érzem a változásokat. Kezdetben, mikor ebbe a munkába fogtam, teljes nyitottsággal érkeztem. Mondhatnám, hogy naivan, mikor az ember azt feltételezi, hogy a jóra nem jöhet rossz válasz. Aztán sorban kaptam a pofonokat. Szerencsére csak szimbolikusan, bár néha volt határesetes történet is. Lassan értettem meg a szegregátumok világát, amennyire megértheti ezt egy segíteni és tanulni akaró, figyelő ember.

Megtanultam, hogyan vezessek le indulatokat, hogyan tudok úgy kommunikálni egy szegregátumban, hogy ne növeljem a feszültséget, hanem csökkentsem. Ma már látom a beépült reakciókat, és átlátom a nem egyenes utakat, a kommunikációban is. A saját káromon tanultam meg, erre nincs módszertani ajánlás sehol. A hátteret meglátni, megérteni csak a terepen lehet, amiben mindenkinek más a traumatizáltsága, a transzgenerációs története, a szocializációja és az életstratégiája is.

Eleinte azt hittem, csak ezt a világot kell értelmeznem, ettől kell tartanom, mert nem ismerem, és ezért számomra nem látható kockázatokat rejt a benne való mozgás, munka. Sosem gondoltam, hogy a „kinti” világ is felzárkózik (vagy lecsúszik?) ehhez, és ott épp úgy áldozata leszek a naiv és őszinte nyitottságomnak, mint eleinte itt.

Nos, itt is sorban jöttek a jelképes pofonok, de itt sokkal alattomosabban, mint a szegregátumok világában. Ott érthetővé váltak az ok-okozat összefüggések. Itt ez még mindig okoz meglepetéseket. Keserves küzdelem volt, mire eljutottam oda, hogy észrevegyem, mikor akarnak kihasználni engem, vagy az ügyet a saját érdekeik szerint. És azt a színjátékot is értsem, ami mindkét helyen azonos: szemtől szembe más a tartalom, mint a hátam mögött.
Szóval, valahogy kint értem, miért van így, itt meg még most sem. Valahogy a tanult emberek között, ahol az ember azt várná, hogy értsük egymást, ott keservesebb a felépített bizalmatlanságot megélni.

Mert a megoldáskereséshez bizalom kellene. Ezt fel kell építeni a szegregátumokban, ami hosszú folyamat, mert hosszú ideje ez ellen dolgozott minden. És sikeresebb volt megvezetni a másikat, mint együttműködni vele. De iszonyú energiát vesz el, hogy ezt folyamatosan veszítjük el a „másik” világban. Így nincs minta a bizalmi viszonyban való működésről.
Bizalom-deficit van.

És folyton magamba kell, hogy nézzek, mert ebben az egészben az én naiv-bizalom-építményem is sérül.

Mostanában, sokszor utazom, vonattal, és későn érkezve is, az utolsó IC-vel. Volt egyszer (csak egyszer), évekkel ezelőtt egy kellemetlen élményem egy részeggel, de így, mivel a rossz érzés ilyenkor mindig előjön, gyors léptekkel igyekszem a parkolóhoz, hogy mielőbb az autó biztonságában tudjam magam.

Ketten szállunk le a kihalt állomáson, egy nem túl jól öltözött fiatalember és én. Kapkodom a lában az aluljáróban, az ilyenkor csak fokozza a félelmemet, a fiú elhalad mellettem, maga után hagyva a nyomorúság általam jól ismert szagát is. Már előttem megy a lépcsőn, mire az ajtóhoz érünk, már vagy öt méter az előnye. Fogja a kilincset, én lassítok…. és kinyitja az ajtót, várakozóan rám néz, majd udvariasan előreenged. Megköszönöm. Mosolyogva. Ő is mosolyog.

Aztán az autóban, hazafelé azon gondolkodtam, hogy lám, óhatatlanul is bizalmatlan voltam, gyanakodtam…. pedig fölösleges volt. Ismeretlenül is volt közöttünk egy pozitív, emberi gesztus.

Mert alapvetően nem vagyunk rosszak. Mégis a falakat építjük. Általánosítunk. És gyanakszunk. Bizalmatlanul.

A bizalmatlanságon alapuló világ, az állandó gyanakvás bezár minket. Ahhoz pedig, hogy nyissunk, magunkon is dolgoznunk kell. Akarni kell hinni a másikban. És félretenni az előítéleteket.

ITT OLVASHATÓ