AZ ÜNNEPHEZ

JÓREGGELT EURÓPA
Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2023.03.13.

Írom a Sötét tavasz című könyvemet. 48-49-ről szóló játékfilm, regényre hasonlító formában elbeszélve. Könyvfilm. Vagy filmkönyv, ahogy tetszik. Nem azért ilyen kacifántos, mert ki akartam találni valamit, ami még nem volt a világirodalom történetében, hanem mert másképp nem tudom elmondani, amit akarok. Ha film lesz belőle, akkor rengetegen fognak belepiszkálni, ezt a könyvet egyedül írom, ez olyan, amilyennek én akarom.

Napi 7-8-10 órát olvasok. A film (könyv) történelmi alapja hiteles kell, hogy legyen, a történelem valós alakjain semmit nem idealizálok és nem is csúfítok, nagy részük csúf anélkül is.

Tudomásom szerint soha senki nem írt semmilyen összefoglaló munkát arról a borzalomról, amit a történészek a Népek tavasza hangzatos metonímiájával jelölnek, ezáltal pontosan az ellenkező hatást tulajdonítva az 1848-as forradalmaknak, mint amit azok a világtörténelemben jelentenek: a felvilágosodás meggyilkolását, az emberélet értékének devalválását, a jog torzulását. Az emberréválás folyamatának lassulását, majd zuhanását a XX. században, ami azóta sem állt meg, ami olyan alakokat terem, amilyen a Magyarországra rászabadult felcsúti primitív vagy a Szovjetunió legaljasabb korszakait is alulmúló kágébés suttyó tömeggyilkos.

Nem hiszem, hogy a könyvem megjelenése majd bármit megváltoztat, de bizonyos idő elteltével nyilván mind többen lesznek, akik e könyv inspirációjára hajlamosak elmorfondírozni egy alapigazságon: adatokat, dokumentumokat, tényeket nem lehet „véleményezni”, „értelmezni”, legföljebb egy ideig (esetünkben hosszú ideig) elcsalni, hamisítani, széthazudni.

A Népek tavaszán belül tartjuk számon a mi dicsőséges „forradalom és szabadságharcunkat”, makacsul nem véve tudomásul, hogy az nem volt forradalom és nem volt szabadságharc, csak borzalmas és racionálisan indokolhatatlan tömeghalál. Március tizenötödikét egy különben bizonyára kiváló történész elnevezte „törvényes” forradalomnak, aminél nagyobb marhaságot nehéz lett volna kitalálni, de így legalább a „forradalom” szó tovább élt, pedig már nyilvánvalóvá vált, lassan a köznép számára is, hogy néhány ember könnyű tavaszi sétáját, minek során még csak pofon sem ütöttek senkit, nem lehet forradalomnak nevezni. Aztán lett később háború, amit egy hőbörgő, giccses szóvirágokkal a népet butító exhibicionista és az ő csatlósai provokáltak, amit 1849-ben csak azért nem tárgyaltak „háborús bűnök” címszó alatt, mert a jog még nem jutott el odáig. Amit nem a Habsburgok „kényszerítettek” rá a magyarokra, hanem az okos és tisztességes emberek (Széchenyi, Deák, Szemere és még sokan névtelenek) intelme ellenére a jelzett szlovák, éppen ebből fakadóan a maga mély magyarságát agyonhangsúlyozó ügyvéd húzott rá a magyar népre.

Közeledvén az „ünnep”, úgy gondoltam, megosztok néhány dokumentumot ennek a blognak a hűséges olvasóival, legyenek legalább néhány ezren, akik már most eltöprenghetnek, miért kell nekünk összevissza hazudoznunk kisebb nagyobb megszakításokkal több, mint 170 éve. Nem akarom a szükségesnél hosszabbra nyújtani ezt az írást, ezért bizonyos részeket csak vázlatosan említek – mindjárt itt, az elején például azt, hogy Magyarországon nem volt forradalmi helyzet 1848-ban, semmiképpen sem olyan, ami hasonlítható lett volna mondjuk az úgynevezett „nagy francia forradalomhoz”. Ott legalább voltak erkölcstelen, gyűlölt királyok, közismert szeretőkkel, förtelmes feleségekkel, volt gazdasági válság, becsődölt merkantilista gazdaságpolitika, több vesztes, drága háború, a király rendeletileg adóztatott, a rendi gyűlést nem hívták össze, mindezek miatt sorozatos felkelések, éhséglázadások, sztrájkok – itt mindebből semmi, csak a szokásos langyos állóvíz, sorsukba évszázadok alatt beletörődött jobbágyokkal, tehetetlen és értetlen, nagyon vékony kis polgársággal, ostoba, gyűlölködő köznemességgel, még ezeknél is ostobább főnemesekkel. Az a „nagy francia” lehetett volna figyelmeztető precedens, rossz ómen, de nem lett, mert a világ történészeinek és politikusainak a meghatározó többsége már akkor is olyan dühítően korlátolt volt, amilyenek a maiak. Pedig voltak többen is, akik már akkor szóltak. Például Edmund Burke 1790-ben, azaz még a korzikai káplárnak nevezett Napóleon, a világ egyik legundorítóbb gazemberének pusztítása előtt leírta: „…gyűlölöm, megtagadom s örökre elutasítom a francia forradalmat, egész véres történetével, förtelmes elveivel és mindörökre átkozott vezetőivel. Remélem, képes leszek lemosni azt a gyalázatot, hogy valaha csapdába estem és helyeseltem ezt az Isten és ember elleni összeesküvést, a világra mért legsúlyosabb csapást, az emberi történelem legnagyobb szégyenfoltját.”...

ITT OLVASHATÓ