TRAUMATIZÁLVA

A NYOMOR SZÉLE
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2023.02.03.

Sokszor mondtam már, hogy szerintem a legtöbb gyerek, aki generációs szegénységben él, traumatizált. Maga a lakhatási szegénység önmagában is előidézi ezt, és akkor még nem beszéltem azokról az átörökített hatásokról, amelyek a családon belüli erőviszonyokban, kommunikációban, szokásokban, viszonyulásokban érik a gyerekeket. A szegénység és annak összes hozadéka kiszámíthatatlanná teszi a gyerekek életét. A bizonytalanság beépül a kis lelkekbe, és meghatározza a működésüket a közösségben, a tanulásukat az iskolában, olyan mentális sérüléseket okozva, ami képes szervi tüneteket is kiváltani.

Persze a traumatizálódás szintje más és más. Mint ahogy az is, melyik gyerek milyen reakciókat produkál. Nagy kihívás, hogy tudunk-e és ha igen, hogyan, hatni rájuk?

Sokat szenvedünk attól, hogy érezzük, nem tehetünk semmit, és gyakran még az ártalomcsökkentés illúziójában sem tudjuk ringatni magunkat.

A traumatizált gyereknél a szakemberek szerint a legfontosabb lenne a biztonságos környezet megteremtése, a bizalom, a kiszámíthatóság. De hogy tudjuk ezt megteremteni? A művészeti iskola heti két találkozása elégséges lehet? Vagy a tanoda egyéni foglalkozásai? A semminél több, nyilván, de utána hazamennek, ugyanabba a közegbe, ahonnan érkeznek. És ez a hatás nagyobb lesz. Időben és erősségben is.

Iszonyatosan nehéz ez. A család élete, a gyerek helyzete, és az intézményrendszer valahogy mind más vágányon megy. Mindnek megvan a saját működése, tele ellentmondásokkal, határokkal, és megoldásokat alig találni. A nehézségeket pedig tovább növeli a lehetőségek hiánya: pénzben, tudásban, szolgáltatás-elérésben.

Az ilyenek amortizálnak le leginkább, mikor nem tudunk mit tenni, csak nézni, ahogy fordul egyre rosszabbra minden. Amikor látjuk,hogy a próbálkozások eredménytelenek és végül mindenki széttárja a karját: nincs mit tenni. Mert minden messze van, nincs szakember, nincs pénz, nincs kapcsolati háló, nincs semmi, ami olyan erős lehetne, hogy bemozgassa a többi tényezőt is…

A fiúcska, akiről írok, most harmadikos. A legjobb volt a csoportban, rajzban is, és tanulásban is, ösztöndíjat is adtunk neki, örültünk, hogy mellé állhattunk az ígéretes gyereknek.

Hárman vannak testvérek, az anyuka közmunkás, és egyedül neveli őket. A történet ettől az infótól vett rossz irányt. A kisfiú rajongott az apjáért, aki azonban úgy döntött, elhagyja őket, és új családot alapít. Erről a részről nem sokat tudunk, nem tudjuk, milyen volt a kapcsolatuk, csak ennyit, hogy a legkisebb által rajongva szeretett apa, az utolsó látogatásnál átnézett rajta, félretolta és elment.

Bár biztosan voltak számunkra nem látható előzmények is, de tény, hogy ettől kezdve a gyerek szorongani kezdett, fájlalta a hasát, rosszullétet produkált az iskolában, napról napra, egyre gyakrabban. Vitte az anyukája orvoshoz is, de nem derült ki szervi probléma. Egyre ritkábban jött hozzánk is, a művészetibe, ott, amikor csak rá irányult a tanár figyelme, még elvolt, ha a csoportra, azonnal tüneteket produkált, és haza akart menni. Egyre nehezebben ment reggelente az elindulás is, a kis faluban nincs iskola, busszal járt át a másik településre. Végül magántanulói státuszba került, már nem is lehet otthonról kimozdítani. Az anyja mellett akar maradni, mindig, retteg, ha valaki érkezik hozzájuk.

Kézenfekvő lenne, hogy foglalkozzon vele iskolapszichológus, ha lenne. Bár ahhoz jelen kellene lennie az iskolában, és kérdés az is, a hetente maximum egyszeri beszélgetés elégséges lenne-e? A leszakadó térségek iskolái jellemzően szakemberhiányosak, ezen a területen is. Szinte minden szegregált, vagy szegregálódó iskola teljes állásban tudna foglalkoztatni iskolapszichológust, annyi a traumatizált gyerek. Mennyi probléma megelőzhető lenne egy prevenciós munkával…. De hol vagyunk ettől!

Az egészségügyi rendszeren belül sem sok a lehetőség, gyermekpszichiátria csak a megyeszékhelyen van, a beutazás is nehéz, a lakóhely épp a megyehatáron van, nem egy megyében van tehát az iskolával, ami bonyolítja a hatások egységesítését. No meg ott van az is, hogy van még két gyerek, és az anya egyedül van.

Vajon ebben a helyzetben mit lehet tenni? Mindentől távol, leszakadva, elszigetelten, nehéz megélhetési helyzetben, a segítségnyújtási lehetőségek elérése előtt álló nehézségekkel hogyan lehet megbirkózni?

Most, a legfrissebb információk szerint van egy időpont, amikor az egészségügyi rendszer fogadja, és az önkormányzat vállalta, hogy elviszi őket. De vajon hogy lesz majd tovább? Nyilván nem tudja vállalni egy kistelepülési önkormányzat, hogy ezt a szállítást folyamatossá tegye. Kórházi ápolást nem szeretnének, nagy a félelem, a szorongás ebben is, félnek, hogy csak tovább romlik a helyzet. Itt meg kellene birkózni azzal a viszonyulással, ami a mentális betegségeket nem úgy értelmezi, mint egy szervi bajt, aminek a kórházi kezelésére mindenki könnyebben rábólint. No és meg kellene birkózni az egészségügyi rendszerrel szembeni bizalmatlansággal is, ami az utóbbi időben nagyon felerősödött.

Mi, civil szervezetként mit tudunk tenni? Hogy hidalhatók át ezek a hiányok, amelyek rátelepülnek a megoldásra? Vajon meddig fokozódik még a trauma a gyerekben? Milyen más hatások érik még, ami tovább ront a helyzetén? Mi lesz így vele?

Három mondattal zárom, összegzésképp:

· Tömegesen élnek a társadalmi leszakadásban traumatizált gyerekek.

· A társadalmi leszakadásban élő szülők maguk is traumatizáltak, nem képesek a problémákkal megfelelően szembenézni, megoldást nyújtani.

· A társadalmi leszakadásban érintett települések szolgáltatás- és szakemberhiányosak, nem tudnak megbirkózni a helyzettel.

Megoldást nem látni. A felelősség érzése nyomasztó. A tehetetlenség érzése dühítő.

ITT OLVASHATÓ