Szerző: RÁCZ ANDRÁS
2023.02.24.
Előzmények
A Krím megszerzésén felbuzdulva az orosz vezetés úgy értékelte, lehetőség nyílhat ugyanennek a forgatókönyvnek a megismétlésére Ukrajna más, szintén jórészt oroszajkú régióiban. Moszkva ennek érdekében oroszbarát felkeléseket robbantott ki Ukrajna keleti és déli régióban, Odeszától Harkivig. Ezek a megmozdulások tömegtámogatottság hiányában sok helyen gyorsan elhaltak (ez történt Harkivban), máshol az ukrán kormányzat, illetve az azt támogató oligarchák törték le őket (például Mariupolban és Dnyipróban). A 2014 eleji oroszbarát tüntetések közül a legvéresebb az odeszai volt. Itt május 2-án a Moszkva-párti tüntetőket az ukránbarát ellentüntetők beszorították a szakszervezeti székházba, amely tisztázatlan körülmények között kigyulladt, és a tűznek több tucatnyi halálos áldozata volt.
Közös elem, hogy a helyi lakosság, bár sok szempontból elégedetlen volt az új kijevi vezetéssel, mégis inkább az Ukrajnához tartozást preferálta; ha nem is feltétlenül teljes odaadással, de legalább kisebbik rosszként. Az, hogy Oroszországhoz tartozni sokkal rosszabb volna, ekkorra a többség számára egyértelművé vált, részben az oroszbarát szakadárok példátlan erőszakossága, részben a megszállt Krímben végrehajtott „stabilizációs intézkedésekről” szóló hírek ismeretében.
A Moszkva által szított szeparatista akciók csak Kelet-Ukrajnában, Doneck és Luhanszk megyékben találtak érdemi támogatottságra. Többségük valószínűleg ott sem volt (a szeparatizmusról szóló legutóbbi közvélemény-kutatás szerint Doneckben is csak alig több mint 30% volt a Kijevtől való elszakadást támogatók aránya), de mivel a helyi lakosság legnagyobb része a szovjet múlt miatt a végletekig passzív volt, az aktív, agresszív, Moszkva által igen erősen támogatott kisebbség át tudta venni a hatalmat.
Az ukrán vezetés Petro Porosenko 2014. május 25-ei elnökké választása után ellentámadást indított, amely eleinte gyorsan teret nyert. Augusztus elejére már reális lehetőségnek tűnt, hogy Ukrajna képes lehet visszafoglalni mindkét megyét, és véget vetni a szeparatizmusnak. Ezt Moszkva nem hagyhatta, így 2014 augusztusában reguláris haderővel is beavatkozott a konfliktusba. A Janukovics-rendszer évei alatt a végletekig leépült ukrán hadsereg két súlyos vereséget is elszenvedett, egyet augusztusban-szeptemberben Ilovajszknál, a másodikat 2015 februárjában Debalcevénél...
A Krím megszerzésén felbuzdulva az orosz vezetés úgy értékelte, lehetőség nyílhat ugyanennek a forgatókönyvnek a megismétlésére Ukrajna más, szintén jórészt oroszajkú régióiban. Moszkva ennek érdekében oroszbarát felkeléseket robbantott ki Ukrajna keleti és déli régióban, Odeszától Harkivig. Ezek a megmozdulások tömegtámogatottság hiányában sok helyen gyorsan elhaltak (ez történt Harkivban), máshol az ukrán kormányzat, illetve az azt támogató oligarchák törték le őket (például Mariupolban és Dnyipróban). A 2014 eleji oroszbarát tüntetések közül a legvéresebb az odeszai volt. Itt május 2-án a Moszkva-párti tüntetőket az ukránbarát ellentüntetők beszorították a szakszervezeti székházba, amely tisztázatlan körülmények között kigyulladt, és a tűznek több tucatnyi halálos áldozata volt.
Közös elem, hogy a helyi lakosság, bár sok szempontból elégedetlen volt az új kijevi vezetéssel, mégis inkább az Ukrajnához tartozást preferálta; ha nem is feltétlenül teljes odaadással, de legalább kisebbik rosszként. Az, hogy Oroszországhoz tartozni sokkal rosszabb volna, ekkorra a többség számára egyértelművé vált, részben az oroszbarát szakadárok példátlan erőszakossága, részben a megszállt Krímben végrehajtott „stabilizációs intézkedésekről” szóló hírek ismeretében.
A Moszkva által szított szeparatista akciók csak Kelet-Ukrajnában, Doneck és Luhanszk megyékben találtak érdemi támogatottságra. Többségük valószínűleg ott sem volt (a szeparatizmusról szóló legutóbbi közvélemény-kutatás szerint Doneckben is csak alig több mint 30% volt a Kijevtől való elszakadást támogatók aránya), de mivel a helyi lakosság legnagyobb része a szovjet múlt miatt a végletekig passzív volt, az aktív, agresszív, Moszkva által igen erősen támogatott kisebbség át tudta venni a hatalmat.
Az ukrán vezetés Petro Porosenko 2014. május 25-ei elnökké választása után ellentámadást indított, amely eleinte gyorsan teret nyert. Augusztus elejére már reális lehetőségnek tűnt, hogy Ukrajna képes lehet visszafoglalni mindkét megyét, és véget vetni a szeparatizmusnak. Ezt Moszkva nem hagyhatta, így 2014 augusztusában reguláris haderővel is beavatkozott a konfliktusba. A Janukovics-rendszer évei alatt a végletekig leépült ukrán hadsereg két súlyos vereséget is elszenvedett, egyet augusztusban-szeptemberben Ilovajszknál, a másodikat 2015 februárjában Debalcevénél...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.